A Magyar Köztársaság Alkotmánya 60. §
(1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meg - győződés szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.
(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.
(4) A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő ország gyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.
BEVEZETÉS
A.T. Jones: "The Rights of the People" ("Az emberek jogai", 1892. Chicago, USA, by American Sentinel) c. könyvéből teszünk közzé három fejezetet ebben a kötetben.
Figyelemreméltó, hogy A.T. Jones könyve csaknem száz évvel ezelőtt íródott. A benne vitatott problémák azonban ma is időszerűek. Egy igaz elv semmit sem veszít az igazságtartalmából, a kifejezőerejéből és érthetőségéből az idő múlásával.
Az az emberi jog, amellyel e könyv főként foglalkozik, a lelkiismereti szabadság joga. Ehhez szorosan kapcsolódik az állam és az egyház szétválasztásának elve. Jelenleg Magyarországon az állam az egyháztól elválasztva működik az Alkotmány és a törvények értelmében. Vannak azonban az állam és az egyház összefonódására irányuló tendenciák. Képviselői azt hirdetik, hogy ez megoldaná a társadalomban jelenlevő erkölcsi válságot. Kérdés, hogy ez valóban így van-e?
E probléma jobb megértését segíti elő e könyv, amely az állam és az egyház kapcsolatának elvi alapjait tárgyalja. Ez több nézőpontból kerül megvilágításba. Először történelmi alapokon, másodszor keresztény, illetve bibliai szemszögből, harmadszor pedig a világi hatalom és az állampolgárok kapcsolatának oldaláról.
A szabadság megőrzése állandó éberséget kíván. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok egykori elnöke, aki eltörölte a rabszolgaságot, ezt mondta egyszer:
"Mi a mi szabadságunk és függetlenségünk bástyája? Nem a széles tenger, amely elkülönít minket a kontinenstől, és nem is a hadseregünk vagy haditengerészetünk. Mindezek nem biztosítanak minket a zsarnokság ellen, mert az mindezeket ellenünk tudja fordítani. Biztonságunk a szabadságszeretetünkben van, amit Isten adott nekünk. A mi védelmünk az a szellem, ami a szabadságot, mint minden ember örökségét tiszteli a Föld minden országában. Ha ez a szellem elpusztul, akkor a saját ajtónk elé vetjük el a despotizmus magvait. Akkor előkészítjük tagjainkat a rabláncoknak. Ha egyszer megszokjuk azt, hogy mások jogait lábbal tiporjuk, akkor elveszítjük a saját függetlenségünket és a legelső zsarnok hatalmába kerülünk, aki a sorainkból kiemelkedik." (Beszéd Edwardsvilleben, Illinois, 1858. szeptember 13-án. Complete works of Abraham Lincoln, Nicolay and May, II. kötet, 110. 1.)
A Biblia szintén hangsúlyozza, hogy a szabadság milyen drága kincs: "Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (II.Kor. 3:17). "...Hirdessetek szabadságot a földön..." (III.Móz. 25:10) Jézus mondja saját küldetéséről: "Ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt, mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot" (Ján. 12:47). Ha minden keresztény ember és egyház Jézus szava szerint élne, akit Urának és Mesterének vall, a világtörténelem másképpen alakulna. Itt az ideje, hogy felfedjük, mit tanít a kereszténység eredeti forrása e kérdésről, hogy szabadságot hirdessünk a Biblia alapján is.
Az ADÓGARAS blog kommentárja A.T. Jones könyvéhez.
Amikor egy állam a polgárai közé választóvonalat húz, azzal, hogy lelkiismereti szempontból elkülöníti őket EGYHÁZNAK, illetve magukat és elvbarátaikat egyháznak nem nevezhető formációkra, akkor meg kell szólalnia az emberi lélekben teremtése óta létező vészcsengőnek.
A gondolat szabadságának és az erre épülő LELKIISMERETI szabadságnak egyaránt hordozói vagyunk. Amikor az ÁLLAM ezt a jogot korlátozza, vagy átformálja, az egyén a római birodalomban már bevált módszer áldozata lesz. A XIX. század vége előtt (1892-ben) A.T Jones adventista lelkésznek a polgári kormányzatról írt könyve mai napig – sőt az emberi történelem végéig – terjedően hiteles gondolatokat,történelmi tényeket és alapelveket közöl, amit egyházi törvények létrehozóinak,parlamenteknek és államok vezetőinek is egyaránt meg kellene fogadni.
A könyv első három itt közzétett fejezetét fordította Wolfgang Köbel adventista lelkész. (D.O.)
Első fejezet: A kereszténység és a Római Birodalom
Jézus Krisztus azért jött erre a világra, hogy szabaddá tegye az embert, hogy lelkébe ültesse a valódi szabadság eszméjét. Ez a szabadság a szeretet éltette szabadság, az a nemes szabadság, amely nem téveszthető össze a test vagy az akarat szabadosságával. Olyan szabadság ez, amelyet az Isten Lelke által megvilágosított lelkiismeret vezérel, amely egyfelől mindenkivel szemben szabaddá teszi az egyént, másfelől a többi ember szeretetből fakadó, önkéntes szolgálatára indítja, hogy azok is részesévé válhassanak e szabadságnak. Ez az igazi szabadság.
Ezt a szabadságot adta Krisztus az embernek, amint a Biblia mondja: "Akiket a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesznek" (Ján. 8:36). Azáltal, hogy ezt a szabadságot adja - mint kimondhatatlan ajándékot -, eléri azt az eredeti célját, hogy az ember meggyőződésből örökre az ő hű szövetségesévé váljék. Úgy nyilatkoztatja ki magát az embernek, mint a legfőbb jó és az igazság megtestesülése, s így vonja magához az embereket, hogy önként engedelmeskedjenek az ő tökéletes akaratának. Jézus Krisztus testben megjelent Isten volt. Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot, hogy megismerjék őt, az egyedül igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust. Tanítványokat gyűjtött maga köré, akiket megtanított Isten ismeretére. Felülről való hatalommal felruházva elküldte eset szerte a világba, hogy hirdessék a szabadság evangéliumát minden teremtménynek, megtanítva az embereket azok megtartására, amelyeket parancsolt nekik.
Jézus földre jövetelekor a Római Birodalom fénykorát élte. A hatalomnak olyan tündöklő és gigantikus megnyilvánulása volt ez a birodalom, amelyet emberi kéz valaha is létrehozhatott ezen a földön. Ez a hódításaira büszke és leigázott területeit féltékenyen őrző birodalom jogot formált mindenre: az emberi és az isteni dolgokra egyaránt. Az akkori gondolkodás szerint minden istent nemzeti istennek tekintettek. Mivel Róma meghódított minden nemzetet, a hódítók annak bizonyságát látták ebben, hogy az ő isteneik felette állnak a legyőzöttekéinek. S bár Róma megengedte a meghódított népeknek, hogy folytassák nemzeti isteneik imádását, azonban ezeket az isteneket, csakúgy mint a meghódított népeket, a római állam szolgáinak tekintették. Ezért minden vallás a római vallás alattvalója lett.
A Pantheonban minden vallás istene elfoglalhatta a helyét, de csak mint az állam szolgája. Maga a római vallás is csupán az állam szolgája volt. Róma összes istene közül egyik sem volt olyan hatalmas, mint Róma városának védőistene. Róma isteneinek legfőbb megkülönböztető jegye az volt, hogy az állam hivatalos istenei voltak. Eszerint nem az állam nyerte dicsőségét a római istenektől, hanem az istenek nyerték dicsőségüket a római államtól. Mivel Róma így bánt tulajdon isteneivel is, ezért hallatlan leereszkedésnek tartotta, hogy törvényesen elismerjen bármilyen idegen istent, vagy bármelyik római alattvalónak elismerje azt a jogát, hogy Róma istenein kívül más isteneket imádjon. Neander - a neves egyháztörténész - Cicerót idézi, mint az erre vonatkozó törvényi szabályozás alapvető megfogalmazóját:
"Senkinek sem lehet saját istene; senki sem imádhat egymaga olyan új, vagy idegen istent, amelyet az állam törvényei nem ismertek el." (Neander: Church History, I. kötet, 86-87. l. Boston, 1852.)
Nyilvánvaló, hogy a rómaiak számára a legfőbb jót az állam testesítette meg. Neandert idézzük tovább: "Az állam gondolata volt a legmagasabb erkölcsi eszmény, amiben ténylegesen megvalósult a legfőbb jó, és ezért az emberiség javát szolgáló minden más dolgot ettől tettek függővé." (i.m. 86. l. )
Az ember mindenestől az államnak volt alárendelve. Nem lehetett magasabb célja, és nem törekedhetett annál magasabb rendű jóra. Minden római állampolgár alattvaló volt, és minden római alattvaló rabszolga egy bizonyos értelemben. Theodor Mommsen, a német jogtörténész ezt írja:
"Minél előkelőbbé vált egy római, annál kevésbé volt szabad ember. A törvény mindenhatósága, a kormányzás zsarnok uralma egy szűk körbe szorították gondolkodását és tetteit. Hitele, valamint tekintélye életének e sajnálatos korlátozásától függött. Az ember összes kötelessége a legegyszerűbb, de a leghatalmasabb római számára is az volt, hogy rendben tartsa házát, és az állam engedelmes szolgája legyen." (Ten Great Religions, 8. fejezet, 4. rész)
Könnyen belátható tehát, hogy ha valaki Krisztus nevét és elveit vallotta, gyakorlatilag nyíltan szembehelyezkedett az állammal. A Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott Istennek mint legfőbb jónak az elismerése az állam felforgatására irányuló tettnek minősült. Róma ezt azért tekintette hazaárulásnak, mert egy római számára a római állam a legfőbb jó eszményét mutatta be, és bárki, aki azt állította, hogy ennél magasabb rendű jó is létezik - és így magát Rómát alábbvalónak tartotta -, azt a római büszkeség nem tekintette másnak, mint Róma tekintélye ellen támadónak, a római állam bomlasztójának, felforgatójának. Ezért a keresztényeket - mivel nem ismerték el a régi isteneket - nem csupán istentagadóknak nevezték, hanem a hazaárulás vádja volt a bíróságok előtt ellenük emelt vád, mivel tagadták, hogy az államnak joga lenne beleavatkozni az ember Istenhez való viszonyába. Azzal vádolták őket, hogy nem tisztelik a császárt, és hogy a császár és a római nép ellenségei.
A keresztények számára Isten Igéje abszolút tekintély volt. "Az Istent féljed, és az ő parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fődolga!" (Préd. 12:15) - ez volt az alapelvük. Számukra az örök életet jelentette, ha engedelmeskedtek ennek a felszólításnak. Ez volt részükről az a magatartás, mely bizonyította Isten mint a legfőbb jó iránti hűségüket. Ez a jó annyival magasabb a római államénál, mint amennyivel Isten kormányzata is magasabb a római kormánynál; amennyivel Isten is hatalmasabb, mint az ember, amennyivel a Menny is magasabb, mint a Föld, amint az örökkévalóság értékesebb a mulandóságnál. A rómaiak nem csupán a legnagyobb nemzetnek tartották magukat, és olyanoknak, akiknek hatalmuk van mindenek felett, hanem azzal is büszkélkedtek, hogy minden nemzet között ők a legvallásosabbak. Ciceró is a legvallásosabb népnek nevezi a rómait, mivelhogy minden élettevékenységüket áthatotta a vallásosság.
Ismét Mommsent idézzük: "A római vallás szertartásai igen részletesek és aprólékosak voltak, kiterjedtek a mindennapi élet minden részletére. Áldozatokból, imádságokból, ünnepségekből, valamint a madár- és béljósoknak az istenek akarata s a jövő események feli tudakozódásaiból állt. A rómaiak rendkívül vallásos embereknek tekintették magukat, mivel vallásuk oly igen szorosan összefüggött a családi élet és az állam összes dolgával. ... A vallás és annak ünnepségei mindenütt kapcsolódtak a rómaiak közéletéhez, és magánéletükre is hasonló igát vetett az áldozatok, az imák és jóslások követelményeihez való igazodás. Minden tevékenységet a főpapok tanácsa által lefektetett rendszer szerint kellett végezni. ... Ha valaki sétálni ment, szöveget kellett idéznie; ha kocsijába szállt, arra más szöveg szolgált." (i.m. 8. fejezet, 3. rész)
Edward Gibbontól, a híres angol történésztől való a következő idézet, amely világos képet nyújt a római vallási szertartások mindent átható jellegéről és arról is, hogy a keresztény vallás milyen áthidalhatatlan szakadékot létesített a maga hitvallói és mindama dolgok között, amelyek a római életet alkották.
"A nemzetek vallása nem volt csupán szemlélődő tan, melyet az iskolákban tanítottak, vagy a templomban hirdettek. A megszámlálhatatlan isten, s a sokistenhit szertartásai a legbensőbb összefüggésben voltak a köz- és magánélet minden foglalkozásával vagy örömével; és lehetetlennek látszott azok megtartása elől menekülni anélkül, hogy az illető le ne mondjon az emberekkel való érintkezésről, a társadalom minden kötelméről és élvezetéről.
Béke és háború, örömünnep és temetkezés a pogányistenek tiszteletével volt összeszőve. Még a zene, festészet, szónoklat és költészet művészete is ugyanazon tisztátalan forrásból meríttetett; Apolló s a múzsák is a pokoli szellem küldöttei, Homér és Virgil pedig legkitűnőbb szolgái voltak.
A veszélyes kísértés a figyelmetlen hívőt kétszeres erőszakkal támadta meg a nagy ünnepélyek napjain. S ezek az ünnepélyek oly művészileg voltak beleszőve az egész év folyamába, hogy a babona mindig valami öröm, és gyakran erény alakjában tűnt fel.
A római szertartás szerint némely legszentebb ünnepély, mint január első napja például a köz- és magánboldogság fogadalmainak megünneplésére, a holtakról s élőkről történő megemlékezésre, a tulajdon sérthetetlen kötelékeinek megszilárdítására, vagy a tavasz közeledtével a nemző termékenység üdvözletére, vagy Róma városa s a köztársaság alapíttatásának megünneplésére voltak szentelve. Képzelhető, mennyire irtóztak a keresztények ezektől az istentelen ünnepélyektől." (Gibbon: A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története - fordította Hegyessy Kálmán, Pest, 1808.)
Ha valaki Krisztus nevét vallotta, annak az életben minden más kapcsolatról le kellett mondania. Nem vehetett részt még a legközelebbi rokonai menyegzőjén vagy temetésén sem, mert minden szertartás a pogány istenekkel volt kapcsolatos. Ugyanezért nem vehetett részt a nyilvános ünnepeken sem. Azzal, hogy nem volt ott a nyilvános ünnepeken, még nem tudta kivonni magát a szertartások alól, mert ilyen alkalmakkor a házak ajtajait, a lámpásokat, a lakók fejét babér- vagy virágkoszorúnak kellett ékesíteni Róma laza erkölcsű isteneinek és istennőinek tiszteletére. Ha a keresztény részt vett ezeken a szertartásokon, akkor ezzel az isteneket tisztelte meg, a pogányokhoz hasonlóan.
Ha pedig a részvételt megtagadta - mint ahogy meg is kellett tagadnia, ha Istennek akart engedelmeskedni és Krisztust tisztelni -, akkor feltűnést keltett az egész nép között, akik féltékenyen védelmezték azt a tiszteletet, amely szerintük csak az ő isteneiket illette meg. Ezzel a kereszténység a római törvényeket is áthágta, mert az istenek kultuszát a római jog előírta. Így tehát a keresztények üldözés célpontjává váltak, a római törvény értelmében halálbüntetés várt rájuk:
"Tiszteld az isteneket minden tekintetben, országod törvényei szerint. Azonfelül kötelezzél mindenkit arra, hogy ugyanezt tegye. Gyűlöld és büntesd meg mindazokat, akik ezzel kapcsolatban valamilyen idegen szokást akarnak bevezetni. ... Aki új vallást vezet be, melynek irányzata és jellege ismeretlen, mely megzavarja, nyugtalanítja az emberek gondolkodását, azt ha magas rangú, száműzzétek, ha alacsonyabb, halállal büntessétek." (Neander: i.m. első rész, 3. szakasz, 2. bekezdés)
Ez volt a római jog. Minden keresztény - pusztán a hite megvallásával - elhatárolta magát Róma isteneitől és mindentől, amit az ő tiszteletükre tettek. Márpedig Rómában mindent az ő tiszteletükre tettek. Az első keresztények nagyobbrészt a társadalom alacsonyabb rétegeiből kerültek ki. Mivel a keresztények egy új vallást vezettek be és többségükben alacsony rangúak voltak, lényegében halálra ítélték magukat Krisztus megvallásával. Ezért kellett Pálnak, Péternek és keresztények sokaságának meghalnia Krisztus nevéért. Ilyen volt a római jog, és amikor Róma a keresztényeket halálra ítélte, ez nem számított üldözésnek. A rómaiak semmilyen körülmények között sem tekintették ezt üldözésnek, csak a törvény érvényesítésének. A római állam volt a legfőbb hatalom. Az állam szabályozta a vallási kérdéseket. Aki nem engedelmeskedett a törvénynek, annak büntetést kellett elszenvednie. Amit Róma tett, amit tetteiről elismert, az egyszerűen csak a törvény végrehajtása volt.
Amennyiben elfogadjuk azt az elvet, hogy az államnak joga van vallási kérdésekben törvényt hozni és bármely vallás gyakorlására kényszeríteni az embereket, akkor a római államot nem érheti vád a keresztények meggyilkolásáért. Így azt sem mondhatjuk, hogy ez üldözés lett volna. A helyénvaló törvényeknek érvényt szerezni sohasem jelent üldözést, bármilyen szigorú szankciót is tartalmaz a törvény. A gyilkos felakasztása nem üldözés. Ha a gyilkost - akár vérebekkel is - üldözőbe veszik, hogy törvény elé állítsák, az nem üldözés. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a helyénvaló törvények végrehajtása nem minősülhet üldözésnek. Így tehát, ha a vallás és a vallás gyakorlásának szabályozása megfelelő tárgya lenne a polgári törvényhozásnak, akkor soha nem létezett és soha nem is létezhet semmi olyan, amit vallási üldözésnek lehetne nevezni. Mivel a polgári kormányzatoknál a többség akarata a meghatározó, szükségszerűen a többség vallása a bevett vallás. Ha a vallási kérdésekben a polgári törvényhozás megengedhető, akkor a többség a maga vallását emelheti törvényerőre. Az ilyen törvények ez esetben helyénvaló törvények lennének s ezek végrehajtása sohasem lenne üldözés.
De mindezt a Római Birodalom hatalmával és tekintélyével együtt elsöpri a krisztusi alapelv, amelyet mindenki igaznak tartott, aki Krisztus nevét vallotta. Krisztus tanítása szerint a polgári kormányzatnak jog szerint soha, semmilyen köze sem lehet a valláshoz vagy a vallás gyakorlásához, minthogy a vallás nem tárgya a polgári törvényhozásnak.
A vallást, a hit megvallását és annak gyakorlását teljes mértékben az egyénre és az ő Istenére kell bízni. Lehetővé kell tenni, hogy lelkiismerete szerint tisztelhesse Istent, hogy csak Istennek adja azt, ami az övé, a császárnak pedig szintén csak azt; ami az övé. Ez az az elv, melyet Krisztus állított fel, melyet tanítványain keresztül megismertetett az egész világgal, melyért azok minden földi érdeket veszni hagytak, és kimondhatatlan kínokat is elszenvedtek, az életüket is boldogan odaadták. Ennek az elvnek és hűséges képviseletének köszönhetjük mindazokat a szabadságjogokat, amelyekkel ma rendelkezünk. A Leckytől származó következő idézet méltó arra, hogy arany betűkkel jegyezzük le, és mindig emlékezetünkben tartsuk:
"A pogány üldözések megbízható feljegyzései között egyes leírások a legélénkebben mutatják be annak a kegyetlenségnek mélységét, melyre az emberi természet lesüllyedhet, valamint annak az ellenállásnak hősiességét, melyre felemelkedhet. ... Az emlékiratok szerint a legborzalmasabb kínzásokat vagy maga a lakosság követte el, vagy az ő jelenlétükben zajlott az arénákban.
Olvasunk vörösen izzó vasszékekre kötözött keresztényekről, miközben félig elégett húsuk szaga fojtogató füstként emelkedett az égre, másokról, akiknek húsát hántolókkal vagy vaskampókkal csontig szedték le, szent életű szüzekről, akiket gladiátorok buja vágyainak löktek oda vagy kerítőnőknek szolgáltattak ki, olyan esetről, mikor kétszázhuszonhét megtértet küldtek a bányákba, miután egyik lábuk inait izzó vassal megbénították, fél szemüket pedig kiszúrták, olyan lassú tüzekről, hogy az áldozatok órákig vergődtek gyötrelmeikben, széttépett vagy forró ólommal leöntött testekről, arról, hogy a kínpadon sót és ecetet öntöttek a vérző testre, hosszúra nyújtott és több napig tartó, válogatott kínzásokról. Isteni Mesterük iránti szeretetből, valamint azért az ügyért, amelyről hitték, hogy igaz, férfiak, de még gyönge lánykák is úgy viselték el ezeket a borzalmas kínzásokat, hogy az arcizmuk sem rándult, holott egyetlen szó megszabadította volna őket szenvedéseiktől. Bárhogy is vélekedjék valaki a papság eljárásairól egy későbbi korban, azt a tiszteletet, amellyel a mártírok sírja előtt meghajlunk, semmi ne csökkentse." (William Edward Hartpole Lecky: History of European Morals from Augustine to Charlemagne, London, 1869., 3. fejezet vége)
Amit elszenvedtek, megerősítette azt az elvet, hogy a polgári kormányzatnak jog szerint semmi köze sem lehet a valláshoz. Mindezt azért szenvedték, hogy az emberiség szabad lehessen, és hogy a későbbi korokban minden emberi lény elidegeníthetetlen jogának ismerjék el azt, hogy ki-ki lelkiismerete szerint imádja Istent.
Megismételjük tehát: ha a vallás, és a vallás gyakorlásának szabályozása megfelelő tárgya lenne a polgári törvényhozásnak, akkor soha nem létezett és soha nem is létezhetnék semmi olyasmi, amit vallásüldözésnek lehetne nevezni.
Következik:
Második fejezet: Mi illeti meg Istent és mi a császárt?
Címkék: polgári kormány, vallási terror