A véleménynyilvánítás szabadsága és annak korlátai
Élet és Irodalom 2002.jan.4.
Elhangzott a Hajdúszoboszlói Jogász Vándorgyűlésen 2001.okt.19-én.
A történelem során a mindenkori hatalmak legitimációt kerestek működésük alátámasztására, mivel a nép hajlamos volt firtatni: miért épp az a klikk élet és halál ura, amelyik aktuálisan a hatalmat gyakorolja. Ezt a legitimációt a korai uralkodók az isteni eredetben találták meg, az ókori egyiptomi fáraók egyenesen maguk is istenek voltak, s istenné avatták magukat az abszolút hatalmú római császárok is. A középkor uralkodóitól sem állott távol, hogy „Isten kegyelméből”
Az uralkodó átveszi a törvényeket SAMAS istenség kezéből
Részlet Hamurabbi törvényoszlopáról
uralkodóknak tüntessék föl magukat. A felvilágosodás kora volt az első a szellemtörténetben, amely a hatalomgyakorlás legitimitását más gyökerekből vezette le: a nép, a társadalom tagjait megillető egyéni szuverenitás kis részének a társadalom irányíthatósága végett való feláldozása által (Rousseau nagy ellenfele, Montesquieu azután értekezett a hatalmi ágak megosztásáról és egymás által való féken tartásáról, s e nagy szellemi elődök munkássága révén alakult ki a francia forradalom nagy vívmánya, a liberális – vagy ha így jobban teszik -, a polgári demokrácia. A liberális demokráciának – még akkor is, ha a „liberális” jelzőt manapság divat szitokszóként használni – egyik legfontosabb jellemzője a véleményszabadság. (Szemben az Isten kegyelméből uralkodó monarchiákkal, a demokráciában szokásos és kívánatos a hatalom kritikája, sőt, az éppen hatalmat gyakorló csapattal szemben a lehetséges alternatíva felmutatása: a mindenkori ellenzék.) Az általunk is annyira óhajtott euró-atlanti politikai-társadalmi minta szerint a hatalom alapja a nép többségének választása, a hatalom ellenőrzésének módja pedig a véleményszabadság elvitathatatlan jogán alapuló ellenzéki kritika joga.
A rendszerváltozás legelső éveiben az Alkotmánybíróság – mint a rendszerváltozás első és legfontosabb terméke, eredménye – az első határozatai között foglalt állást amellett, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága, konkrétabban a szólásszabadság a demokratikus jogok „anyajoga”, azaz ebből vezethető le az összes többi demokratikus alapjog. A magam részéről illő tisztelettel, és nem vitatva az Alkotmánybíróság erről szóló határozatát, mégis mélyebbre ásnék. A véleménynyilvánítás és szólás-, illetve sajtószabadság alapjogai ugyanis szóba sem kerülhetnének, ha nem volna a polgári demokráciák rendszerszervező alapelve a gondolat szabadsága.
Az az alapjog ugyanis, hogy mindenkinek jogában áll úgy gondolkodnia társadalom, hatalom és ideológia felől, ahogyan akar, mindenki maga választhatja meg identitását csakúgy, mint ideológiáját, s
ebben az államnak (az aktuális hatalomnak) semmilyen szerepe nincs. Ez a gondolatszabadság jelenik meg tételes formában a polgári demokráciák alkotmányai által biztosított lelkiismereti, szólás- és véleményszabadság alapjogaiban.
A véleménynyilvánítás és ennek édes gyermeke, a sajtószabadság azért kiemelten fontos értéke a jogállamoknak, mert a nyilvánosság ellenőrző szerepét biztosítják részben a hatalom gyakorlói fölött, részben pedig a gazdaság folyamatai fölött. E körben figyelmet érdemel az a tény, hogy például a bírói függetlenség azáltal biztosítható, hogy ítélethozatalában a bíró nem utasítható, semmi módon nem befolyásolható, ám a nyilvánosság kontrollja alatt kell döntést hoznia, és ez biztosítja a társadalom normáinak érvényesülését. A társadalmi nyilvánosság természetesen a hatalomgyakorlás más ágait is ellenőrzi: így a törvényhozás és a végrehajtó hatalom működését is (ezért nyilvánvaló és természetes a mindenkori kormányok óvatos ódzkodása a sajtótól). A nyilvánosság azonban mindezeken túl a társadalom működését is figyelemmel kíséri: így a gazdaságban a szabad verseny biztosításának egyik fontos biztosítéka, valamint informálja a polgárt az oktatás, a közrend és közbiztonság alakulásáról is
Mindez persze az ideális – valójában sehol sem létező – demokratikus jogállamra érvényes. A létező államokban a fenti elvek csak több-kevesebb deficit mellett érvényesülnek, a számunkra legfontosabb Nyugat-Európában is. De mindenesetre zsinórmértékül szolgáló és követésre méltó elvek, ebben a politikáját formáló valamennyi hazai erő alapjában egyet is ért. …«
Dénes Ottó 
lajos 
netuset