A lelkiismeret magyar szabadsága

A cikkben alkalmazott kiemelések java része a saját véleményemet/álláspontomat képezik. A Közéleti blog, de inkább a másik blogom vesszőparipája (ars poetikája?) az egyén és az állam viszonya, valamint a lelkiismereti szabadság, mint emberi alapjog. A fő példa az ADÓGARAS példázata, amiben az Üdvözítő tömören, határozott és egyértelmű állásfoglalással rendezte le a “Császár” és Isten világának összefüggéseit, viszonylatait.
Erre az egyszerű “képletre” ezidáig még nem olvastam/hallottam hivatkozásokat, amikben állami és egyházi emberek az összefonódásukat igazolni akarták volna. Hiszen ez a példázat pont az ellenkezőjéről szól: Isten nem tűr maga mellett kontárokat, akik amúgy csak a maguk hatalmát akarnák megideologizálni, vagy megerősíteni nyomorult kis világképük, ideiglenes bebetonozásával.(Dénes Ottó)
Egri István: A lelkiismeret magyar szabadsága 2012. február 3.
Nyomtatás
Betűméret változtatás

Magyarországon a vallásügyi törvények és rendeletek gyakorlatilag egyidősek a kereszténység felvételével. Miután politikai és katonai okok véget vetettek a Kárpát-medencét elfoglaló magyarok kalandozó hadjáratainak, ugyanezen okok kényszerítő nyomása alatt hívta be először Géza fejedelem a katolikus hittérítőket, majd tette Szent István államvallássá a kereszténységet. A magyar király az akkor már Európában kialakult uralkodói tradíciónak megfelelően államhatalmi eszközökkel igyekezett „kereszténnyé” tenni az országot.
Az Árpád-ház kihalását követően az Anjou-kor lényeges változásokat hozott, bár nem sokáig. Károly Róbert hatalomra kerülése után, 1317-1320 között a pápai adószedők a keresztes hadjáratokra gyűjtött pénzt még akadálytalanul kivihették az országból, de 1330-ban már arra kényszerítették a pénzt szállítókat, hogy az összeg harmadát adják át a magyar királynak. Egy idő után a főpapi székekbe is királyhű emberek kerültek, sőt reneszánsz szokás szerint Károly Róbert törvénytelen fia, Kálmán kapta a győri püspöki széket. Így az Anjou-kor is folytatta az Árpád-ház hagyományait: dogmatikai kérdésekben a pápaság odaadó híveinek mutatkoztak, de pénzügyi, kinevezési és más belpolitikai kérdésekben a pápai akarattal mit sem törődve saját érdekeiket képviselték.
A protestantizmus előfutárai, a valdensek és husziták térhódítása alapjaiban fenyegette a katolicizmus vallási egyeduralmát, így látszólag a királyi hatalmat is. Zsigmond idején, a XV. század közepén pápai inkvizítorok segítségét is igénybe vették az “eretnekek” ellen. Így például Magyarország területén az 1726-ban szentté is avatott Marchiai Jakab 1436 és 1439 között saját becslése szerint több mint 25 ezer huszitát “vezetett” vissza a katolikus egyházba. Az államhatalmi eszközökkel így visszaállított vallási hegemónia következtében kialakult status quo a XVI. század elejéig fennmaradt. A bibliafordító Károli Gáspár a Mohácsig terjedő magyar történelmet 1563-ban az ószövetségi Izraellel összehasonlítva sommásan így jellemezte: “Hogy pedig a királyokról szóljunk, kik eleitől fogva Magyarországon voltanak, nem találsz csak egyetlenegyet is, aki istenfélő volt volna, ki az Istent félte és tisztelte volna, mind egyig bálványimádók voltak, miképpen az Izraelnek országában…”
A XIV-XV. század egyben az itáliai reneszánsz csúcspontja és a pápaság erkölcsi mélypontja is volt. Janus Pannonius, aki egy ízben diplomáciai küldetésben járt II. Pál pápánál, utóbb szarkasztikusan így verselt az egyházfőről: “Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak / Mert hisz látom a lányt, Pál, akinek atyja te vagy.”Az 1526-os mohácsi tragédiát megelőző évtizedekben Magyarországon is egyre jobban terjedtek Luther tanai. A Werbőczi István nádor szerint “bolond és tudatlan” reformátor követői ellen 1525-ben törvény is született: minden elfogott lutheránust máglyán kellett kivégezni. Noha a török veszedelem küszöbön állt, ez az időszak mégsem a felkészüléssel, hanem parasztháborúk leverésével és az államhatalmat látszólag fenyegető vallási mozgalmak üldözésével telt.
A mohácsi csatavesztés és a középkori magyar állam felbomlása nagyban akadályozta a nem katolikus vallási mozgalmak üldözését, melyek így jelentősen megerősödtek. Ezt a török porta politikája is segítette, hiszen számukra kapóra jött a katolikus Habsburgokat vallási alapon elutasító protestáns mozgalom. Ezért a protestáns felekezetek a hódoltsági területeken és a török befolyás alatt álló, viszonylag önálló Erdélyben szabadon fejlődhettek.
Mindez azt eredményezte, hogy a század második felére a katolicizmus a három részre szakadt ország egész területén gyakorlatilag összeomlott. 1590 körül a népesség mintegy tíz százaléka számított katolikusnak, a többi “megtért”, vagyis felvette a protestáns hitet. 1606-ban Verancsics Faustus csanádi püspök így jellemezte a katolicizmus magyarországi állapotát: “Nincs több, mint 300 katolikus pap, beleszámítva valamennyi érseket, püspököt, apátot, kanonokot, plébánost és
pappá szentelt szerzetest.” 1622-ben a nagy ellenreformátor, Pázmány Péter is ezt jelentette a Habsburg-országrészen uralkodó állapotokról a pápának: “A nép alig egy tized része katolikus, a többiek lutheránusok és kálvinisták.”
A vallásszabadságról szóló első törvény is ebben az időben született: 1568 januárjában a tordai országgyűlés kimondta: “Kiki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik teszik, de bárkinek a sérelme nélkül.” E törvény a XVI. században teljesen egyedülálló volt Európában.
A rekatolizáció a XVII. század elején a Habsburg-hatalom erősödésével kapott új lendületet. Az újhitűek elleni szellemi harc fő ideológusa Pázmány Péter, a kiváló képességű egykori váradi református diák volt. Miután 1588-ban belépett a jezsuita rendbe, teljesen elkötelezte magát a reformáció elleni szellemi és ideológiai küzdelemre. A Károli Gáspár által röviden csak “bálványimádásnak” titulált római vallás a török hatalom gyengülésével, majd századvégi megszűnésével újra erőre kapott: az államhatalmi eszközökkel katolicizmusra kényszerített protestáns tömegek erőszakos visszatérítése Pázmány Péter munkássága nélkül megvalósíthatatlan lett volna. Az ő rendkívül termékeny működését igazolja a nagyszombati jezsuita egyetem létrehozása. A már idézett Károli Gáspár és több protestáns tekintély által is megfogalmazott állításra, miszerint az ország pusztulásának oka a római vallás, 1602-ben Pázmány így replikázott: “Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hoztátok az új tudománt, miúta az ti tudomántoknak veszedelmes és ártalmas almáját megövék az emberek, azúta felnyittaték az embereknek szeme minden gonoszságra és istentelenségre.”Az esztergomi érseki pozíció megújulása szintén Pázmány Péternek köszönhető. Az 1629-es nagyszombati zsinat kimondta, hogy a mindenkori esztergomi érsek egyebek mellett az ország főkancellárja, a legfőbb bírói testület, a Királyi Tábla ülnöke, a király utáni első zászlósúr, sőt a méltósági rangsor tekintetében a nádor csak utána következik.
A reformáció térhódítása idején a három részre szakadt országban lényegében megszűnt az Árpád-kor óta gyakorolt állami egyház-finanszírozás. Az addigi gyakorlat értelmében minden lakosnak kötelező volt jövedelme vagy termése bizonyos százalékát egyházi célokra áldozni. Miután a reformáció 90 százalékban kiszorította a római vallást, a protestánsok bibliai elveik, de a korabeli katonai és gazdasági helyzet miatt sem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem a hívők önkéntes adakozására alapozták hitéletüket. Mivel “társadalmi hasznosságuk” a katolikus valláshoz képest a lakosság körében egyértelmű volt, ezért az emberek, ha kellett, önként adakoztak. Az ország főnemeseinek jelentős része is újhitűvé vált, ezért a “protestáns infrastruktúra” kiépítésének közel kétszáz éven át gazdag mecénásai is voltak.
A törökök kiűzése után, a XVII. század végétől kezdve, a magyarországi vallási “erőviszonyok” újra a katolicizmus felé tolódtak el.

1691-ben ugyancsak I. Lipót megyénként már csak néhány helységben, az úgynevezett artikuláris helyeken engedélyezte a magánszférán kívüli, nyilvános protestáns hitgyakorlatot. 1608 és 1781 között a protestáns közösségektől több mint 1880 templomot vettek el, s közülük 1280 végleg katolikus kézen is maradt. A kezdeti erőszakot később a finomabb módszerek váltották fel. Így a III. Károly császár által kiadott, 1731-es Carolina Resolutio egyebek mellett azt tartalmazta, hogy állami hivatalt csak azok a személyek tölthetnek be, akik leteszik az úgynevezett dekretális esküt. Ennek szövege egy kifejezetten katolikus esküforma volt a Szent Szűzre és más katolikus szentekre való hivatkozással, ami egy protestáns esetében automatikusan hite megtagadását jelentette volna. Ha valaki nem mondta el, nem tölthette be az állami állást. Ebben az időben jött létre a Helytartótanács is, benne a Vallásügyi Bizottsággal. E bizottság feladatul a nem katolikus felekezetek ügyeinek intézését kapta, vezetője pedig nem volt más, mint az esztergomi érsek. Az intézményt nem véletlenül nevezte Erdődy Gábor egri püspök a “protestánsok pörölyének”.
A magyarországi egyháztörténet e sokat vitatott és ma részben elhallgatott szakaszát 1780-ban II. József trónra lépése és rövid uralkodása zárta le. A “kalapos király” rendeleti úton vetett véget a nem katolikus felekezetek elnyomásának. 1782 tavaszán maga a pápa próbálta meg a császárt Bécsben, egy “fordított Canossa-járással” jobb belátásra bírni, de semmi eredményt nem ért el, sőt II. József következő évi római látogatásán még további engedményeket volt kénytelen tenni a Habsburg-uralkodónak. A császár még ennél is továbbment: 1785-ben az úrnapi kivételével rendeletileg betiltotta a katolikus körmeneteket. (Erre az időre Európa országaiban is megszűnt a katolikus vallási hegemónia: Németalföld, Poroszország, az észak-európai államok többsége más nemzetekkel együtt valamelyik protestáns felekezetet fogadták el nemzeti vallásként.)

Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megszületése

A francia forradalom és a nem sokkal előtte született amerikai Függetlenségi Nyilatkozat vallási vonatkozásban a jogalkotási szemléletet is megváltoztatta. A XIX. század első harmadában jellegzetes epizódnak tekinthető, amikor az evangélikus felekezetű Kossuth Lajos és római katolikus menyasszonya esküvőjén a katolikus lelkész megtagadta az egyház áldását. Az erre kitört országos fölháborodás hatására Pest megye gyűlése a papot és mindazokat, akik hasonlóképpen jártak el, 600 forint büntetéssel sújtotta. A közvélemény csak akkor nyugodott meg, amikor az 1843-44-es országgyűlés törvényesen is védelmébe vette a protestánsokat, és kimondta: senkinek nem vitatható a vallási hovatartozása, aki tizennyolc éves koráig protestáns nevelésben részesült. Addig ugyanis ha egy katolikus és egy protestáns házasodott össze, a törvények értelmében a protestáns félnek “reverzálist” kellett adnia, azaz a protestáns felekezetű házasulandónak köteleznie kellett magát, hogy a születendő gyermekeket katolikus hitben nevelik.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a protestáns felekezetek vezetői élen jártak az osztrákokkal szembeni ellenállásra való buzdításban. Haubner Mátyás győri evangélikus püspök például így bátorította híveit a Windischgrätz elleni harcra: “12 millió ember fölött folyik a fegyveres vita, ha tovább is barmoknak tekintessenek-e, vagy szabadjon emberré lennünk!” Az áprilisi törvények, az 1848-as XX. Törvény 2. pontja pedig megállapítja: “E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.” A következő pont pedig az egyház-finanszírozás kérdésében döntött: az elismert felekezetek költségeit az állami kasszából kellett fedezni.
A szabadságharc leverése után, 1854-ig a katolikus hegemónia állami eszközökkel való visszaállítása újra előtérbe került, de ennek törvényi szabályozása egészen 1859-ig váratott magára. Az ekkor született “protestáns pátens” meg akarta szüntetni a protestánsok egyházi autonómiáját, s főhatóságként egy császári és királyi főkonzisztóriumot kívánt felállítani, megszüntetve ezzel az egyházi önkormányzatot. A kirobbanó országos felháborodás és ellenállás hatására a kormány 1860-ban visszavonta a rendeletet. 1867-ben a kül- és hadügy kivételével Magyarország visszakapta belső önkormányzatát, ennek következtében a polgári átalakulás mellett törvényi szinten is egyre inkább megvalósulhatott a vallási tolerancia. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter egy 1868-as beszédében így jellemezte a megvalósítani kívánt állapotot: (az egyház) “csak akkor nyújt valóságos támaszt az államnak, ha a haza polgárai saját egyházaik körében oly szabadoknak érzik magukat, mint az államban, és e két szabadságban nem az egymással való ellentétet, hanem a közös szabadság biztosítását látják.”Vallásügyben a kiegyezést követő szabadelvű korszak az 1848-as áprilisi törvényeket tekintette mérvadónak. Ezek az elvek a XIX. század utolsó évtizedeiben részben valósultak csak meg: az 1868-as 38. törvénycikk bevezette a kötelező népoktatást, a vegyes házasságok tekintetében pedig az ugyanebben az évben született 53. törvénycikk elrendelte, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya vallását kövessék. Ugyanebben az évben nyilvánította a törvény egyenjogúnak az izraelita felekezetet is. Mindemellett az állam és az egyház szétválasztásának elve csak lassan tudott megvalósulni.
Deák Ferenc 1873. júniusi képviselőházi beszédében az egyház és állam szétválasztásának európai és amerikai modelljét összehasonlítva egyértelműen letette voksát: “Jobbnak, ésszerűbbnek és czélszerűbbnek tekintem az amerikait. A mely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, a mennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a czélt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, a mely affelé vezet, pártolok…”Az 1890-es években született a polgári házasságkötés törvénye, ami a szabad társválasztást, 1895-ben pedig a híres XLIII. törvénycikk, amely a vallás szabad gyakorlatát tette lehetővé azzal a megszorítással, hogy vannak “bevett”, “elismert” és “tűrt” felekezetek. A törvény emellett nem szólt az állam és az egyházak szétválasztásáról és nem érintette az egyházi pénzügyeket sem.
Az I. világháborút követő Horthy-korszak a törvényi szabályozás tekintetében nem lépett túl a századfordulós vallásügyi rendeleteken. Számos történész a korszakot “neobarokknak” nevezi, nem kis mértékben a katolikus dominancia megerősödése miatt. Ez a korszak volt a szegényparasztság “néma forradalma” is. A zsidóság asszimilációjára irányuló századfordulós törekvéseket pedig felváltják a zsidóellenes törvények.
A II. világháborút követő néhány év kivételével a kommunista kormányzatok általában mindenféle vallás visszaszorítását tűzték ki célul. 1948-49-ben az új rezsim megállapodást kötött először a protestánsokkal, majd a katolikus felekezettel, akik ezután híveiket a hatalom iránti hűségre buzdították. Az internálások és meghurcolások megtették hatásukat. 1956-ban a 35 ezer katolikus részvételével megtartott máriapócsi búcsúról készült ÁVH-jelentés így számol bel: “A szónokok (…) a megadott, illetve helyesebben a megbeszélt tematika alapján a vallásos keretbe ágyazva helyesen fejtették ki mondanivalójukat…” Létrehozták a békepapság intézményét, sőt többen közülük parlamenti képviselőkké is lettek, mivel a magyar állam a főkegyúri jogot felelevenítve maga nevezte ki az egyházi méltóságokat. Egy volt III./III.-as ügynök, P. P. 1994-ben a Beszélőben napvilágot látott beszámolója így jellemzi a korszakot: “Teljesen a kezünkben tartottuk az egyházat, mert beépített embereink a portástól a püspökig a hierarchia minden pontján megtalálhatóak voltak.”
A szocialista rendszer egyházpolitikájában 1965-re következett be a változás. Ekkor ért véget a II. vatikáni zsinat, s a még befejezése előtt megindult magyar-vatikáni tárgyalások eredményeképpen 1964. szeptember 15-én részleges megállapodásban szabályozták a katolikus egyház és az állam viszonyát, ami a rendszerváltásig fenn is maradt. A megállapodás értelmében a Szentszék kötelezte magát, hogy csak azokat a személyeket szenteli fel püspökké, akiket a magyar kormány nem ellenez. A püspököknek pedig “hűségesküt” kellett tenniük, melyben elkötelezték magukat a Magyar Népköztársaság “megerősödésének és fejlődésének előmozdítására”. Így a főpapság T. Varga Györgynek a História 1991/5-6-os számában megjelent elemzése alapján a kádári elit szerves részévé vált. A protestáns felekezetek “bedarálása” hasonlóképpen történt.
Bulányi György piarista tanár 1991-ben kissé szomorúan vette tudomásul, hogy a rendszerváltás során elmaradt a helyzet tisztázása: “Amikor a pápa Magyarországon járt, együtt dicsőségeskedett vele az összes szentmiséken az elmúlt rendszer kollaboráns egyházi vezető rétege, és a börtönbüntetést szenvedett katolikusokat nem hívta össze, hogy velük is hálát adjon valamiért.”A folytatást már ismerjük. 1991-ben létrejött az új, európai normákat is meghaladóan progresszív egyházi törvény, majd szinte pontosan húsz évre rá megírták, s a kétharmados parlamenti többség elfogadta Magyarország új (katolikus!?) Alaptörvényét, meg a vele harmonizáló új egyházi törvényt. Ez nagyjából 300 (háromszáz), addig legálisan működő vallásfelekezetet egyesületté alacsonyított, egyháznak meghagyván azt a tizennégyet, mely nem ismeretes okokból, ám vélhetően háttéralkuk következtében bekerülhetett a kiválasztott elitbe.
Így hát újra megvalósulni látszik egyház és állam ismételt összefonódása, s ebben az élcsapat (tudjuk: a munkásosztály élcsapata a párt – mondá Rákosi et.) a római katolikus felekezet, mely az összes felekezet közül egyedüliként bír képviselettel egy deklaráltan katolikus párt formájában – legalábbis a jelenlegi parlamentben.
Mindez Márton István kiváló elemzését támasztja alá: kis hazánkban nagy a harc a lelkek megnyeréséért. Bismarck 1871-ben, az újkori német egység létrejöttekor így nyilatkozott: “Nach Canossa gehen wir nicht” – azaz “többé nem megyünk Canossába” – s meghirdette a “kulturkampf”-ot, mely nem volt egyéb, mint a római katolikus felekezet hegemóniájának visszaszorítása a Német Birodalom területén (ez a birodalom nem tévesztendő össze a hitlerájjal). E tradíciót Németország a második világháború utáni talpra állását követően mindmáig következetesen képviseli, s noha jönnek hírek felőlük az antiszemitizmus megerősödése miatt, mégis az európai nemzetek között ők támogatják a legelkötelezettebben szóval, tettel és pénzzel Izrael államát és gyakorolják otthon a felekezeti semlegességet – nem beszélve arról, hogy lassan 70 éve nem győznek folyamatosan bűnbánatot gyakorolni egykori vezetőik és polgáraik bűntettei miatt.
Magyarország új irányt vett a jelenlegi rezsim alatt. Vezetői visszatéríteni igyekeznek minket ahhoz, amit a háború előtti “neobarokk” horthysta rendszer létrehozott, s melynek a legalizált antiszemitizmuson túl folyománya volt a nemzet szinte teljes megsemmisülése és egy új, még diktatórikusabb államrend fölépítése a háborút követően. A rendszerváltás után pedig egy mintegy 20 éves kusza interregnum lezárásaképpen ismét kiesnek a csontvázak a szekrényből.
A Churchillnek tulajdonított mondás szerint: “Azok sorsa, akik nem ismerik a történelmet az lesz, hogy megismételjék azt”. Magyarország esetében ez itt és most nem igaz: vezetői tudatosan akarnak ismételni, mert elvakult hatalomvágyuk és küldetéstudatuk által programozva úgy viselkednek, mint a luxuskocsikban már elérhető szuper-elektronikák: automatikusan, gondolkodás nélkül tartják a forgalmi sávot. Csak kérdés, hogy melyiket?
Kommentek:
alugy.

2012. február 3. péntek
07:34
Nagyon jó írás.
Pontos és hű képet ad vallástörténetből. Nagy területet röviden, érthetően ír le. Sajnos a Vonaféle történészek ezt nem “tanulták”. De nem tanulták rajta kívül sokan, mások se. Ezért a cikkért a kevés emberi tulajdonsággal rendelkező Semmijen Zsóti nagyon haragos lesz. Ennek az embernek, na meg az Orbán bagázs többi tagjának az igazság olyan, mint ördögnek a tömjénfüst.

Értékelés: +21 (25 szavazatból)
jaja49
2012. február 3. péntek
08:02
Mi lesz azok sorsa, AKIK szándékosan meghamisítják ??? A tömegek meghülyítése és ezáltal hatalmuk megtartása céljából !

Értékelés: +10 (12 szavazatból)
figyelő
2012. február 3. péntek
08:54
Kellenek az ilyen cikkek, hogy végre megismerjük a sokszor tudatlanság ködébe burkolt, politikusok által át és átvariált (valós) múltat.
Fontos lenne, hogy a keresztény értékek világossá váljanak a nem keresztények számára is, mert ilyen módon számonkérhetővé válnak (a keresztény erkölcsi normáik szerint) a keresztény mivoltukra hivatkozók tettei.

Értékelés: +14 (16 szavazatból)
zambia
2012. február 3. péntek
10:17
A politika és vallás két külön fogalom. A mostani kormány a hatalma
bebetonázása, eröszakos megtartása érdekében ezt a két dolgot most
összeköti, eröszakkal hatni a népre. A tulzott vallás eröltetéssel ártó,
butitó hatást, eredményt akarnak elérni.Hagyni kell a szabad vallás
gyakorlást, nem vagyunk egyformák, amennyit az egyes ember szellemileg
be tud fogadni. Nem lehet reggeltöl estig imádkozni. “Térdre csuhások”.
A bibliában benne van a tizparancsolat: ne lopj, ne csalj, ne hazudj,hasonlok.
Ök azonban törvényileg lopnak, csalnak, hazudnak reggeltöl estig.
Jézus nem válogatta az embereket, mindenkinek osztott kenyeret, és nem
gyüjtött vagyont.
Lemuel
2012. február 3. péntek
12:16
Volt egy egyházügyi törvény kapcsán tartott kisegyházak közötti konferencia, ahol hasznos vallási törvényekkel kapcsolatos történelmi és etikai áttekintések voltak a Katolikus egyház szerepét is kihangsúlyozva, pdf prezentáció és mp3 hanganyagok is vannak:
néhány cím:
- Egyházak és egyházügyi törvények Magyarországon, 1791-2011
- Egyházak, vallásfelekezetek törvényes elismerése 1988/89-ben
- A hatalom,- keresztyén szabadság,- vallásszabadság értelmezései bibliai és teológiatörténeti kontextusban
- Kulturkampf vagy keresztény kurzus – reflexió a magyar állam és az egyházak kapcsolatára (1990-2011)
- Szabad államban – szabad egyházak. A Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége 1945. évi kiáltványának mai üzenete
- Állam, jog és törvény. Régi szereplők új szerepekben
stb.
ajánlom a témához
http://adventista.hu/terezvaros/vallasszabadsag/konferencia.htm

Értékelés: +2 (2 szavazatból)
figyelő
2012. február 3. péntek
12:36
Köszi Lemuel. Idézet Sólyom Lászlótól:
A konferencia rámutatott a neuralgikus pontokra: az egyházi jogállás tisztán politikai döntésre utalása éppen olyan aggályos, mint az „egyház” elnevezés tiltása más vallási közösségek számára. Ez az elnevezés, és teológiai tartalma sok közösség önértelmezésének része, köznyelvi jelentése is tág. Jogi szakkifejezéssé szűkítése és kizárása a köznyelvből majdnem olyan
képtelenség, mintha a „templom” megjelölést csakis a bejegyzett egyházak használhatnák; végtére is ugyanazt jelenti.
szemüveges
2012. február 3. péntek
13:36
Lemuel!
Már megbocsásson, de nem “konferenciázgatni” kellett volna hanem a jelen törvény ellen tiltakozni, de hangosan! Szégyen az ott résztvevőkre nézve, mindenáron az államhoz “dörgölőzni” Sajnos tényleg nem tanulunk a történelmünkből.
gets
2012. február 3. péntek
16:20
Azért az kimaradt az elemzésből, hogy 1990-re az ország lakóinak közel fele ateista/agnosztikus lett.
Ezzel sem árt számolni, amikor az erőszakos vallásterjesztés lehetőségeiről elmélkedünk és nemcsak a “sámánizmus” újraéledéséről.
Ezektől eltekintve nagyjából jó elemzés vázlat az elmúlt 1000 évről.

Értékelés: +4 (4 szavazatból)
Egri István
2012. február 3. péntek
16:59
Kedves Lemuel, a “keresztyén” szó újszövetségi ógörög megfelelője fonetikusan átírva a “krisztianosz”, melynek jelentése: “olyan, mint Krisztus” Az Újszövetséget, mint az ismert, ógörög nyelven kanonizálta 325-ben a nikaiai zsinat. Az angol “christian”, vagy a német “Christ” szó sokkal jobban tükrözi az eredeti ógörög szó jelentéstartalmát.
Üdvözlettel: Egri István

Értékelés: +4 (4 szavazatból)
figyelő
2012. február 3. péntek
Egri István
A keresztény vagy a keresztyén a helyes, netán mindkettő? Mert számomra a beírásból nem derült ki.

Értékelés: +1 (1 szavazás)
Egri István
2012. február 3. péntek
Kedves figyelő, a magyar kifejezés, akár “keresztyén”, akár “keresztény” formában írjuk, nem adekvát. Sajnos a nyelvújítás anno nem hozott e téren változást, így még előttünk áll az ógörög szó megfelelő magyarítása, amiképpen a “kesztyű” szó is Kazinczy és köre ténykedésének eredménye. Én javasolnám a “krisztusi” kifejezés elterjedését.

Értékelés: +2 (2 szavazatból)
rupcsi
2012. február 3. péntek
Székely János bp-esztergomi segédpüspök interjuából
“Az „elismert vallások” számának csökkentése miatti kritika, valamint a vallásszabadsággal kapcsolatos riadalom ugyancsak megalapozatlan: a budapesti segédpüspök szerint az új törvény csupán a „fiktív egyházak” elismerését vonja vissza, amelyek egyedüli célja az volt, hogy az állami szubvenciót kihasználják.”
Hogy nem ragad be a nyelve. Gondolok rondább dolgokat is.
Mint ateista, mélységesen felháborít.
Iványiék kihasználták az állami szubvenciót???
Még az egyházügyi törvény meg sem volt, de már ott rajzottak körülötte, hogy mit raboljanak el.
Maffia :-(

Értékelés: +3 (3 szavazatból)
figyelő
2012. február 4. szombat
rupcsi
Az első ember bűne, a kevélység – amely kitaszította az emberiséget az Éden kertjéből – azóta sem csillapodott sokakban, s úgy gondolják, hogy Isten helyett eldönthetik ki Isten egyháza és ki nem. Arról nem is beszélve, hogy mióta kötelessége „eltartani” a világi államnak bármely egyházat? Jézus kifejezetten rosszalta a világ és az egyház „keveredését”.
Máté 21:12 És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, akik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá.
Máté 21:13 És monda nekik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.

Értékelés: +1 (1 szavazás)
Szántó István
2012. február 4. szombat
Az egyháztörténelmi összefoglaló hiteles és tömör, ebből következik, hogy a levezetés is helytálló. Amit megfigyelhetünk, hogy a törvényhozás felváltva a hatalmi érdekek és kismértékben a nép, vagy az igazság koordinátái felé ingadozott. Miért alakult ez ki így? A minta a Konstantinusz remélte állambiztonság alapján próbálja az állam egységét megvalósítani a vallások egysége, vagy ha ez nem ment egy erre alkalmas egyház egyeduralkodóvá tételével. A protestantizmus nem igazán volt alkalmas az állam biztonságának szolgálatára, mert elsődleges célja az Istennel való közösség megvalósítása az egyedül a Szentírás elv következetes alkalmazásával. Ismerjétek meg az Istent! és éljetek az ő törvényei szerint, és ezzel teljesül a haza békéje. A katolikus irányzat lényege viszont engedelmeskedjetek a papok tanácsa szerint az államhatalomnak, amelynek mi is barátai vagyunk. Cserébe állami támogatást kaptak. Az is észrevehető ugyanakkor, hogy a reformáció elterjedése a gazdaság fellendülését szolgálta, többféleképpen. Először is a Szentírás eléggé monumentális könyv, amelynek olvasása, szintézise elgondolkodtató szellem művelő szerepe a munkástevékenységek racionalizálásához, a javak igazságosabb elosztásához, a jobbágyok felemeléséhez és a tudományok támogatásával, népszerűsítésével feltalálások alkalmazásával gazdasági fejlődéshez vezették az országokat. Nagy kárt okozott ezeknek a folyamatoknak a törvényekkel való újraszabályozása, amikor a katolikus uralom került előtérbe, mert ennek az irányzatnak nem volt érdeke a szegény nép felemelkedése, nyomora mellett érzéketlenek voltak, mert az egyházatyák tanítása szerint a szenvedés és vezeklés hozzásegíti a lelket az üdvösséghez. Ezzel szemben azt is megfigyelhetjük, hogy az igazságtalanság felhalmozódása és éppen a kereszténység résztvevőinek oldaláról, egyre jobban az ateizmus felé sodorta az embereket, amelyet alig tudtak a protestáns irányzatok ellensúlyozni, hiszen jobbára mindig alárendelt szerepben fejtették ki “lélekmentő” munkájukat. Ezek közé a folyamatok közé viszont betársul még egy idegen elem, Róma nemzetiségpolitikája, amely ugyancsak pusztító hatású volt a magyar régiókra. Róma képes volt vezéráldozatra, hogy a katolikus főurak vesszenek el Mohácsnál, annak érdekében, hogy az ország vesztébe rohanjon. Nincsen ugyan teljességében feltárva a történelemnek ez a területe, de, az tény, hogy a Hunyadiak sikeresek voltak a törökkel szemben és így egy tízéves békekötés jött létre a magyar király és a török porta között. A pápa azonban addig-addig környékezte a királyt, hogy most kellene a törököt megtámadni, amíg gyenge, ígérte a keresztes sereg támogatását. Ugyanakkor azt a helyzetet segítette elő, hogy legyenek akik elárulják a magyar érdekeket. Igaz ugyan hogy a magyar sereg hősiesen harcolt a túlerővel szemben és csak a lovasságot megbénító vihar a patakok megáradása tette teljessé a magyar sereg pusztulását, de a két hadosztállyal Budára vonuló törököt Szapolyai serege egyáltalán nem korlátozta a magyar területek lepusztításában. Innen datálható a magyar kétkulacsos politika, de a nyugati katolicizmus a német római császárság és a szintén katolikus Habsburg ház egyaránt nem segített a magyarság nyomorán. Sőt amikor Habsburg uralom volt a gazdaság fejlődése vissza maradt Európa más régióihoz képest. Ez a tendencia mondhatni Róma hosszútávú politikája a magyar régiókkal. De miért? Róma világuralmi érdeke nem csökkent Szeretné úgy egyesíteni uralma alatt a népeket hogy közben az oszd meg és uralkodj elvet alkalmazza, és nem tűr meg önmaga mellett más egységesítő tényezőt. A magyarság is /a befogadó magyarság/ bizonyos értelemben ilyen. Ha egy tót, vagy szerb, vagy horvát bizonyos időt itt él Magyarországon, egy idő után magyarnak kezdi vallani magát. Azért él nálunk a legnagyobb lélekszámú roma nemzetiség is, mert itt találtak a leginkább befogadó magatartásra. (Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a gazdasági mutatók nem lefelé mutatnának). Róma nem tűr meg önmaga mellett más egységesítő tényezőt, ezért sohasem fogja a magyar identitást elfogadni. Ebben a témában mintegy 3 órán keresztül vitáztam a jobbikos Takács Andrással. Most érkeztünk el abba a korszakváltásba, hogy megerősödik a katolikus belpolitika, és ehhez igazodik a törvényhozás. Már Antall József azt nyilatkozta a rádióban 1991.-ben, hogy “Magyarország belpolitikája mindenben megfelel a katolikus normáknak”. A Fidesz az Antall normái szerint kezdte el első kormányzati idejét, és most ott fogja folytatni, ahol abbahagyta, Az egyházak pedig nem veszik észre, hogy ez az útvonal a nyomor, a gazdasági atrófia, és végső soron az ateizmus felé sőt az anarchia felé vezető irányba vezet. A Biblia hosszú távú próféciái ennek az irányzatnak a kiteljesedését vetítik elő, bár nem az Orbán, hanem az Amerikai kormány népekre befolyást gyakorló tevékenysége által, ezért ez a mostani helyzet értelmezhetetlen kísérletnek fogható fel. A jövő laboratóriumává lettünk. hacsak a politikai irányzat nem fejlődik a hazai helyzethez. De Róma teljhatalomra jutása ugyanazokat a történelmi visszaéléseket fogja kitermelni, mint amelyek a középkorban voltak és hosszabb távon Róma hanyatlását eredményezték. Most is ugyanazok a hatások érvényesülnek majd, de az emberiség, a Széthulló Európa, nem fog újabb 1500 évet várni egy Róma ellenes forradalomra, amely méreteiben és hatásában sokkal rosszabb lesz mint volt a Francia forradalom. Tovább nem látunk a történelmi vázlatpróféciákban.
Egri István
2012. február 5. vasárnap
Kedves Szántó István, megtiszteltél részletes hozzászólásoddal. Köszönöm. Úgy gondolom – legalábbis a bibliai kijelentések kontextusában – hogy az Igazság (így, nagybetűvel) nem valamiféle logikus összefüggésrendszer fölismerését, hanem egy személy követését jelenti. “Ego sum via veritas et vita” (én vagyok az út, az igazság és az élet). Ez áll a Szent István bazilika homlokzatán, Budapest ötödik kerületében. Más kérdés persze, hogy az adott felekezet követői ezt így gondolják-e, vagy sem.
Forrás: http://nepszava.com/2012/02/velemeny/egri-istvan-a-lelkiismeret-magyar-szabadsaga.html

Címkék: alkotmányosság, egyház- állam, egyházi törvény, gondolatszabadság, jogállamiság, lelkiismereti szabadság