A jövő nagy kérdése: mi lesz a romba döntött demokráciával, ha egyetlen hatalmi csoport kezében válik labdává?Továbbá az is kérdés, hogy a piramis-elvre épülő ország berendezkedése – a múltban már többszörösen bizonyított sorsa és “eredményei” lásd fasizmus, nácizmus, kommunizmus…- amikor egyetlen ember szava volt a mindenben döntő tényező, meddig maradhat fenn? Meddig ügyködhet akadálytalanul, ha tetteit amit az egész nagy hagyományokkal élő nyugati demokrácia képviselői is elítélnek, tetszése szerint dobja a világ arcába, más és más mellébeszélésekkel “megmagyarázva”, hogy ŐK nem értik, “nem olvasták el…” stb??? (D.O.)
HVG.HU \ HVG HETILAP \ 2012\07. SZÁM
Kis János: Tizenöt-húsz év? Az Orbán-kormány és az ország jövőjéről
2012. február 18.,
Szerző: Kis János
Címkék: Fidesz; Jobbik; Kis János; Orbán-kormány; konszolidációs terv; jogállam; alkotmányosság;
Fidesz-képviselők dezertálása, tüntetések, uniós közvetítés, új választások – ez az egyik forgatókönyve a következő parlamenti voksolás utáni időszakra cikkünk filozófus szerzőjének, aki szerint a jogállam helyreállítása csakis szigorú jogtisztelettel lehetséges.
Orbán Viktor nemrég kijelentette, rendszere kész, már csak bejáratásra vár. A kötcsei vízió megvalósult: létrejött a „centrális erőtér”, közepén egy nagy kormányzó párttal, mely – Orbán reményei szerint – tizenöt-húsz éven át egyedül, vitapartner és versenytárs nélkül fogalmazza meg „a nemzeti ügyeket”.
Valóban kitart-e a rezsim tizenöt-húsz évig? Ez kétféleképpen volna lehetséges. Az egyik lehetőség, hogy szilárd, önfenntartásra képes rendszerré szerveződik. A másik, hogy bár instabil, mégsem lehet békés, jogtisztelő eszközökkel megváltoztatni. Cikkem kérdése kettős tehát. Stabil rendszer épülhet-e Orbán víziójára? Van-e jogszerű visszaút a vitázó és versengő demokráciához?
Diák tüntetők az ELTE jogi karán. Válságkezelés
Fotó: Túry Gergely
Közjogi dúlás
Amikor az Orbán által vezetett pártalakulat a listás szavazatok 53 százalékával a mandátumok 68 százalékának birtokába jutott, a „kétharmados többség” eszeveszett iramban látott neki a köztársaság szétverésének. Szitává lőtték a rendszerváltás alkotmányát. Rajtaütésszerű alkotmányozással a helyébe szuszakoltak egy alaptörvénynek nevezett dokumentumot, mely a pillanatnyi többség ideológiai hegemóniáját hivatott szimbolikusan megjeleníteni és politikai hegemóniáját az államhatalomba bebetonozni. Az Alkotmánybíróság (AB) törvénymegsemmisítő határozatára a bírák jogkörének csorbításával, a Költségvetési Tanács kritikájára a testület szétkergetésével vágtak vissza.
Megszállták a választási bizottságot, az AB-t, az ORTT helyébe állított, elképesztően nagy hatalmú médiahatóságot, a jegybank monetáris tanácsát; bizalmi emberüket nevezték ki az ügyészség, a számvevőszék, a versenyhivatal, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a bírósági hivatal elnökének posztjára. Miután szervezeti és személyi intézkedések sorával elbontották a hatalmi önkény útjában álló kordonokat, gátlástalanul nekiestek a védtelenné vált egyéni és csoportos jogoknak, a hajléktalanok kriminalizálásától és a szegénység stigmatizálásától a sztrájk- és a szakszervezeti jogok szűkítésén, kulturális műhelyek felszámolásán, bejegyzett egyházak jogfosztásán, megfélemlítési célú rendőri és ügyészségi eljárásokon át a magán-nyugdíjpénztári tagok kifosztásáig és diszkriminatív módon kivetett válságadókig. Ez a kormányzat mindenkit legyőzendő ellenségként kezel, aki nem tőle függ, országhatáron belül és kívül egyaránt. Hadat üzent a nem parírozó külhoni magyar pártoknak csakúgy, mint a bankoknak és a multiknak, „kipaterolta” az IMF-et, tüntetően negligálta az uniós jogot. Ha rajta múlik, nem áll meg, míg akaratérvényesítésének bármiféle – törvényi, gazdasági vagy szociológiai – korlátai vannak.
Azonban nem csak rajta múlik.
A rezsim paraméterei
Az önálló hatalmi ágak kormányzati befolyás alá vonása, a jogalkotás és kormányzás eljárási korlátainak felpuhítása, az állam súlyának megnövelése a nem állami szervezetekkel szemben, az államapparátuson belüli szervezeti központosítás, a formális hatáskörök és alá-fölé rendeltségi viszonyok összekuszálása, a köztisztviselők kiszolgáltatott helyzetbe hozása, a parlamenti ellenzék megfosztása maradék előjogaitól, durva választási versenyelőny biztosítása a kormányzó pártnak: e változások külön-külön talán csak anomáliák volnának az alkotmányos demokrácia modelljén belül, együtt azonban rendszerré állnak össze. Ez a rendszer inkább az autokráciák rokona, mint a demokráciáké. Amikor állást foglalunk az Orbán-rezsimmel szemben, érthető módon erre összpontosítjuk a figyelmünket. Amikor azonban azt kérdezzük, mekkora esélye van a rezsimnek a megszilárdulásra, azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy milyen paraméterek közt zajlik az autokrácia kiépítése.
Három – gyakorlatilag megváltoztathatatlan – feltételre emlékeztetnék. Először, bármennyire kedvére való is Orbánnak az államosítás és a központosítás, a magántulajdon elsőbbségén alapuló piacgazdaság felszámolása szóba sem jöhet. Magyarország kapitalista piacgazdaság marad, még ha a piac és az állam közti erőviszonyok az állam javára tolódnak is el.
Másodszor, a magyar gazdaság külső környezetét is kapitalista piacgazdaságok alkotják, melyektől hazánk – kicsiny, nyersanyagokban szegény ország lévén – nem szigetelheti el magát. S amíg a gazdasági izolációra nincs lehetőség, addig a demokratikus államok közösségéből való kiiratkozás sem tartozik a komolyan vehető lehetőségek közé. Magyarország az Európai Unió tagja, és az is marad. Harmadszor, a demokratikus Európával való szakítás nélkül a parlamentáris többpártrendszert sem lehet mindenestül felszámolni. Bármilyen messzire ment Orbán a demokratikus politikai verseny korlátozásában, odáig nem, és az unió elhagyása nélkül nem is teheti, hogy a választást egyetlen lista jóváhagyására redukálja.
Orbán Viktor a Kossuth Rádió stúdiójában. Piros lámpa
Fotó: MTI / Kollányi Péter
A legtartósabb autokratikus rezsimeknek e három paraméter egyikével sem volt dolguk. A kommunista rezsim ilyen volt. Más autokratikus rezsimeknek egy vagy két paraméterhez alkalmazkodniuk kellett, és viszonylag hosszú ideig sikerrel abszolválták ezt a feladatot. Horthy rezsimje ebbe a körbe tartozott. Arra nincs azonban példa, hogy egy autokratikus rezsim hosszú ideig fennmaradhatott volna úgy, hogy közben mindhárom paraméternek meg kellett felelnie. Amellett fogok érvelni, hogy ez a mai Magyarországon sem valószínű, s különösen nem a választásokig előttünk álló két évben.
Központosított tervgazdaságban az állam kénye-kedve szerint akármibe beavatkozhat. Bár a gazdaság szabályszerűségei előbb-utóbb itt is kikényszerítik az áttérést valamilyen kiszámíthatóbb – bevett rutinra alapozott – irányítási gyakorlatra, hosszú ideig e nélkül is elműködik a rendszer. Piacgazdaságban a kiszámíthatóság követelménye jóval hamarabb utat tör magának. Ezúttal mindössze másfél évre volt szüksége.
A közgazdászok többsége úgy véli, elsősorban a bizalom elillanása magyarázza a magyar állampapírok kockázati felárának és elvárt hozamának erőteljes emelkedését, ami a múlt év vége felé testközelbe hozta az államcsőd rémképét. A befektetők, vállalkozók és fogyasztók elbizonytalanodtak, vagy egyenesen menekülni kezdtek, látva, hogy bárkit bármikor különadóval lehet sújtani, az állam bármikor bármire ráteheti a kezét. Jobb- és baloldali szakértők közt szinte teljes az egyetértés abban, hogy elhibázott gazdaságpolitika a költségvetési hiány csökkentése egyszeri sarcokkal és lenyúlásokkal.
Ám nem pusztán gazdaságpolitikai hibáról van szó. Jogállamban sokféle módon hibázhat a kormány, de így nem. Így csak ott tud hibázni, ahol megingatták a jogbiztonság intézményi garanciáit, ahol a tulajdon és a szerződéses viszonyok nem élveznek szilárd védelmet. A gazdaságpolitikai ámokfutás szorosan összefügg a jogállam szétverésével. A bizalom elillanásának mélyebben fekvő okát – a jogbiztonság megrendülését – a gazdaságpolitika korrekciója nem küszöbölné ki.
Konszolidáció?
Tény, hogy az ámokfutás lefékeződött. A kormány kénytelen volt a „kipaterolt” IMF-hez fordulni „védőhálóért”. Vele pedig csak úgy lehet hitelszerződést kötni, ha a magyar fél hihető költségvetési tervvel áll elő, mely a hiányt alkalmi vagyonlenyúlások és különadók, a szabályok állandó módosítgatása nélkül is alacsonyan tartja. Az IMF felügyelete alatt a kormány nem folytathatja hadjáratát a tulajdon, a szerződések és jogos várományok biztonsága ellen. Ez „megnyugtathatja a piacokat”, és átmenetileg Orbánék új kommunikációs kampánya is, mely szerint a rezsim létrehozásának hektikus időszaka lezárult, immár a kész rendszer konszolidációja következik. Ebből annyi minden bizonnyal igaz, hogy lassan elfogynak a még érintetlen intézmények, ez pedig óhatatlanul lefékezi a közjogi dúlást. A gazdasági dúlást is fékezi valamelyest, hogy megfogyatkoznak a lenyúlható eszközök, amelyekre a kormány a költségvetési hiány betömködése céljából rátehetné a kezét.
Valódi konszolidációt azonban csak a hatalmi önkény alkotmányos és demokratikus korlátainak helyreállítása hozhatna. Márpedig erről szó sincs: Orbán nem az alkotmányos demokráciát, hanem a „nagy kormányzó párt” korlátozatlan hatalmát kívánja konszolidálni. Arra számíthatunk ezért, hogy a kormányzás hektikus és követhetetlen marad. Részint intézményi és gazdasági, részint politikai okokból.
Handó Tünde és Darák Péter, a bírói szervezet új vezetői. Hónuk alá csapva
Fotó: Túry Gergely
Intézményi és gazdasági okok
A korlátaitól megszabadult végrehajtó hatalom nem alkalmas feladatainak higgadt, kiszámítható ellátására. A független intézmények bedarálása vagy kormányzati befolyás alá vonása fontos visszajelzésektől fosztja meg az államvezetést lehetőségeinek határairól. A hatásköri zűrzavar véletlenszerű döntéseket eredményez, és áttekinthetetlenné teszi a felelősségi viszonyokat. A köztisztviselők megfélemlítése menekülésre készteti a jó szakembereket, és kiöli a szervezeten belüli kritikát. A közmédia propagandaeszközzé silányítása saját hazugságaiba zárja be a döntéshozók szűk körét.
Orbánnak híresen rosszul működő apparátus élén kellene rendet vágnia a maga okozta káoszban. Meg kellene birkóznia az IMF által elvárt reformokkal. Ezzel egy időben kezelnie kellene a kórházak és az iskolák államosítása, a felsőoktatás drasztikus átszervezése, valamint a közigazgatás centralizálása miatt előálló katasztrófahelyzeteket. S kezelnie kellene a gazdasági növekedés visszaeséséből következő feszültségeket: azt, hogy a költségvetési előirányzatok rendre tarthatatlannak bizonyulnak. Év közben kell majd korrigálni őket, akár egy évben többször is. Nagy sebbel-lobbal kell majd megoldást találni, és nem lesz más megoldás, mint új és új megszorítások.
Még ha a kormányzat technikailag képes volna is e hihetetlenül nehéz feladat nyugodt, következetes végrehajtására, politikailag akkor is úgyszólván lehetetlen lesz vállalnia. Az IMF – de a nemzetgazdaság érdeke is – azt fogja követelni, hogy vizsgálja felül egyfelől az egyszerre igazságtalan és kontraproduktív adórendszert, másfelől az egészségügy, az oktatás, az önkormányzatok és az állam részvételével fenntartott közlekedési vállalatok finanszírozását. Csupa olyan dolgot kell tennie, ami szembemegy 2002 óta fennhangon hirdetett politikájával.
A politikai ok
Nap mint nap ugyanazzal a választással fog szembekerülni. Vagy azt teszi, amit a helyzet kényszerei azon a napon előírnak a számára, s akkor megtagadja, amit korábban mondott és ígért – vagy az IMF- együttműködés megszakadását kockáztatja, annak vészterhes következményeivel együtt. Ha teljesíti vállalásait, újabb terheket pakol a sorozatos áldozatokba belefáradt emberekre, anélkül hogy közeli gazdasági fellendülés reményével kecsegtethetné őket.
Ha nem teljesíti, akkor az ennél is rosszabbat, az államcsődöt idézheti a fejére. A múlt év végén voltak arra utaló jelek, hogy Orbán nem zárkózik el az IMF-fel és az unióval szakítás gondolatától, még ha ez elkerülhetetlenné tenné is az állam fizetőképtelenné válását. Ha gondolt ilyesmire, végül visszariadt tőle. Szerintem alapos okkal. Talán túlélhetné a pénzügyi összeomlást, de csak ha maga mögött tudhatná törzsszavazóinak egységes támogatását.
Az Orbán-rezsimben megfogyatkoztak az elégedetlenség kifejezésének intézményes csatornái; ezért is nőtt meg az utcai demonstrációk és a többezres, több tízezres petíciók szerepe a megelőző két évtizedhez képest. De – mint már említettem – sem a civil mozgalmak felszámolásához, sem az egylistás választási rendszerhez nem lehet visszatérni. Ezért, ahogy a kormánynak nem áll módjában vezényszóval irányítani a piac reakcióit, a politikai reakciók fölött sincs uralma. Ez a saját szavazóihoz fűződő viszonyáról is elmondható. Nemcsak a támogatásukat tudják kifejezni, hanem annak megvonását is. Márpedig a Fidesz tábora mélyen megosztott. Az előttünk álló két évben hihetetlenül nehéz lesz egyben tartani.
Németh Lászlóné miniszteri eskütétele. Egyben
Fotó: MTI / Földi Imre
Orbán dilemmája
Amióta Orbán átvezette pártját a jobboldalra, politikája sokszor – olykor követhetetlenül – változott, talán egy valamit kivéve: stratégiáját mindig attól tette függővé, hogy sikerül-e egy táborba gyűjtenie a középjobbos öntudatú és a szélsőjobb felé húzó szavazókat.
Kezdettől látható volt, hogy e stratégia a magyar demokráciának végzetes károkat okoz. Hogy saját alapjait ássa alá, ezt a 2006 és 2010 közti permanens politikai válság mutatta meg, amikor a Jobbik alig mérhető támogatottságú mozgalomból középpárttá nőtte ki magát. Ettől fogva a Fidesz olyan pályán kényszerül versenyezni, ahol nem győzhet. Kormányzó pártként ő jeleníti meg az államot, az establishmentet, a nemzetközi szervezetekkel kötött kompromisszumokat – mindazt, amit a szélsőjobbos érzelmű szavazó zsigerből utasít el. A Jobbik gátlástalanul emelheti a tétet, a Fidesz pedig újra és újra kénytelen kiszállni a licitből.
Közvetlenül a választások után Orbánnak még volt lehetősége stratégiát váltani. Ma már akkor sem volna, ha akarná. Ha pártját lezárná a szélsőjobb felé, ki kellene egyeznie a tőle balra álló pártokkal. 2010 májusában a kiegyezés azon az ajánlaton alapulhatott volna, hogy a kétharmados többség nem forgatja fel az alkotmányos berendezkedést. Ma már nem lehetséges más ajánlat, mint visszavonni az alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket. Ez egyenértékű volna azzal, hogy Orbán veszi a kalapját. Leszögezhetjük: a szélsőjobboldali érzelmű szavazók beáldozása nem tartozik az Orbán előtt még nyitva álló lehetőségek közé.
A szélsőjobbos érzelmű Fidesz-szavazók, akik a bankok, pénzügyi befektetők és a nemzetközi szervezetek (köztük az EU) elleni „szabadságharc” folytatását várják tőle, valószínűleg nem sajnálnák az árat, amit azért kellene fizetni, hogy Magyarországot elszigeteljék az integrálódó külvilágtól. Csakhogy a középjobbos öntudatú Fidesz-szavazókat riasztják a várható következmények, s aggodalommal tölti el őket a konfrontáció az unióval és az IMF-fel. Még ha sokan közülük túlzónak és sérelmesnek érzik is az Orbánra és kormányára zúduló nyugati kritikát, a szakítást nem tartják kívánatosnak, és aligha helyeselnék a gazdasági összeomlás kiprovokálását. Fontos jelzést adtak erről azok a jobboldali közgazdászok, akik az utóbbi hónapokban sorozatban támadták a kormány gazdaságpolitikai ámokfutását, mind emeltebb hangon figyelmeztetve, hogy az IMF türelmével nem szabad játszani. Egy tucat pénzügyi szakemberről van szó, mondhatná valaki. Valóban. Azonban ott van mögöttük a Fidesz-szavazók elsöprő többsége. A Fidesz támogatóinak nyolcvan százaléka ma is uniópárti. Ők azt várják Orbántól, hogy egyezzen meg az IMF-fel, és állítsa helyre Magyarország reputációját az EU-n belül. Ezt a politikát viszont a szélsőjobboldali érzelmű Fidesz-szavazók utasítanák el, csalódott dühvel, a „kapitulánsnak” kijáró ellenséges indulattal. Erről a január 24-ei Nyugat-ellenes menet adott tanúbizonyságot, mely a „Nem leszünk gyarmat” feliratú molinó mögött vonult, egyszerre tüntetve Orbán mellett és az ellen, amit Orbán tenni készül.
Kormánypárti békemenet januárban. Kürtgyarmat
Fotó: Túry Gergely
Kettős beszéddel persze lehet kezelni ezt a feszültséget. Lehet figyelmeztetni Brüsszelt, hogy „az országban sajnálatos módon változik az eddig uniópárti közhangulat”, hozzátéve: a kormány „azon dolgozik, hogy az unió nyomvonalán tartsa a szavazókat”. Az IMF- és EU-ellenes szavazóknak ugyanakkor lehet azt üzenni: „ne Brüsszelből mondják meg, mit tegyünk mi, magyarok”. A kettős beszédhez azonban nem társulhat következetes stratégia, csak politikai zsonglőrködés.
Választás előtt
Egyszóval bármit válasszon Orbán, csak népszerűtlen dolgokat tehet, melyek a saját táborát is megosztják. S közben rossz hatásfokkal dolgozó apparátusait úgy kell navigálnia, hogy a kormányzat teljesítményét az IMF is elfogadja, s ráadásul a magyar demokrácia sorsát aggódva figyelő unió se emeljen ellene kifogást. Ilyen körülmények közt aligha lehet előrelátó, célirányos és következetes politikát folytatni. A választásokig hátralévő idő nem kevésbé kaotikusnak ígérkezik, mint az utóbbi szűk két év, csak most nem az eszeveszett iramú közjogi dúlás, hanem az egymásnak ellentmondó politikai célok közti vergődés teszi követhetetlenné a kormány viselkedését.
Kitart-e tehát az Orbán-rezsim 15-20 évig?
A következő választásig – hacsak nem jön közbe valami előre nem látható, drámai esemény – kitarthat. A parlamenti kétharmadot Orbán vasmarokkal fogja össze, s ennyi elég lehet hatalmának megőrzéséhez. A választás kimenetele azonban nyitottá vált. Ma még elképzelhető, hogy a Fidesz megszerzi a mandátumok többségét. Ha igaz azonban, hogy a közjogi dúlás időszakát nem követi konszolidáció, akkor átütő győzelemre nem számíthat.
A kormányzó párt óriási versenyelőnnyel ajándékozta meg magát. Számos szakértői elemzés mutatta ki, hogy a választási törvény mindaddig a Fidesz javára torzítja az eredményt, amíg relatív többséget élvez a többi párttal és tömörüléssel szemben. A választókerületi határok átrajzolása pedig tovább növeli előnyét, amikor neki áll a zászló, illetve mérsékli – esetleg ki is egyenlíti – a hátrányát, amikor vesztésre áll. Ezért a Fidesz viszonylag csekély többsége is könnyen fordul át kétharmad körüli győzelembe, míg ellenzéke még az egyszerű győzelmet is nehezen szerzi meg. Könnyen lehet azonban, hogy éppen ez lesz Orbánék veszte: matematikailag nyernek ugyan, de politikailag belebuknak a sikerbe. Minél kevésbé átütő a győzelmük, annál inkább fogják úgy látni az ellenük szavazók, hogy az eredmény csakis az új választási rendszernek tulajdonítható: a régi rendszer alapján a mai győztes alulmaradna a demokratikus pártokkal szemben.
Ha a demokratikus pártok képesek lesznek összefogni, ez a legkevesebb, amit elérhetnek. Én nem esnék kétségbe, amiért az ellenzéki kerekasztal létrehozására tett ajánlat első körben megbukott. Érzésem szerint túl korán jött. A Fidesztől balra lévő pártoknak előbb magukat kell rendbe tenniük, csak azután kezdhetnek választási együttműködésről tárgyalni.
Kormányellenes tüntetés az Operaháznál. Zúgjon a hangod
Fotó: Hernádi Levente Haralamposz
Választás után
Induljunk ki abból az esetből, hogy a Fidesz kizárólag a maga alkotta választási rendszernek köszönheti a győzelmét. Az ilyen eredmény azonnal politikai válságot robbanthat ki. A rendszerváltás óta egyetlen választás tétje sem volt ekkora, egyiket sem előzte meg olyan heves kampány, mint amilyenre legközelebb számíthatunk. A kormányzati kudarcok ügye össze fog kapcsolódni a közjogi dúlás és a hatalomkoncentráció kérdésével.
Állandóan napirenden lesz a vád, hogy a Fidesz – az ellenzék tiltakozását semmibe véve – a maga előnyére torzította el a választási versenyfeltételeket. Ezek után a demokratikus ellenzék szavazói aligha értelmeznék másképp az eredményt, mint hogy ellopták tőlük az esélyt a joguralom és a demokrácia helyreállítására. A demokratikus politika súlypontja máris az utcán van. Nincs-e a lehetőségek között, hogy a csalódott és felháborodott baloldali szavazók elárasztják a köztereket, hogy nap mint nap tíz- és tízezrek tüntessenek? S mi mást követelnének, mint új választást, új szabályokkal? Magyarország minden reggel az európai újságok címlapján, minden este az európai tv-híradók élén szerepelne. Állam- és kormányfők sora adna hangot aggodalmának. Az Európai Bizottság küldöttséget menesztene Budapestre azzal az üzenettel, hogy a krízisre csak minden fél számára elfogadható új választás hozhat megoldást, s hogy Brüsszel kész közvetíteni a felek között.
A győztes megmakacsolhatná magát, persze. Ellentüntetéseket szervezhetne, de mit változtatna ez? A választás legitimitását illető kételyeket nem oszlatná el, a kedélyeket nem csillapítaná le. Ha a kormány konokul elutasítaná a tárgyalásra tett ajánlatot, végül nem maradna számára más, mint a nyílt erőszak. Ha pedig ehhez az eszközhöz folyamodnék, nem kerülhetné el a csúfos bukást. A végén így is tárgyalásra kényszerülne, de akkor már csak arról tárgyalhatna, hogyan működik közre alaptörvénye és sarkalatos törvényei visszavonásában, mielőtt lelép a színről. Ha pedig az erőszakról lemondva ül le tárgyalni, akkor sem köthetne olyan megállapodást, mely kevesebbet tartalmaz a választások megismétlésénél, s persze új választási törvénynél, valamint számos alkotmány- és törvénymódosításnál, ami nélkül a következő törvényhozás nem tudna elindulni.
Vessünk most egy pillantást arra a szintén nem kizárható esetre, hogy a választásoknak nincs egyértelmű győztesük. A demokratikus pártok nem tudnak kormányt alakítani, a Fidesz pedig csak akkor, ha nyílt vagy hallgatólagos koalícióra lép a Jobbikkal. Ekkor is tíz- és tízezrek tódulhatnak az utcára, az Európai Bizottság nyomatékosan figyelmeztethetné Orbánt, hogy a Jobbikkal való együttkormányzás minden formájában elfogadhatatlan. Ugyanakkor Orbán és demokratikus ellenzéke közt sem volna lehetséges koalíció. Legföljebb Orbán távozása esetén jöhetne létre átmeneti nagykoalíciós kormány, mely a szükséges törvénymódosításokat vezényelné le, és az új választásig maradna hivatalban – vagyis lényegében ott volnánk az előző forgatókönyvnél.
Külön figyelmet érdemel egy harmadik eshetőség: a demokratikus ellenzéki pártok együtt megszerzik a kormányzáshoz szükséges többséget, de nincs alkotmányozó többségük. Azzal kell számolniuk tehát, hogy velük maradnak a Fidesz befolyása alá vont közjogi szervezetek, melyek akár meg is béníthatják a következő kormány működését. Maradnak továbbá az alaptörvényben és sarkalatos törvényekben rögzített közpolitikai preferenciák, melyek kőbe vésése arra kényszerítheti a majdani kormányt, hogy saját programjának megvalósítása helyett a leváltott Fidesz-kormány meghosszabbított karjaként működjön. Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?
Domokos László ÁSZ-elnök a parlamentben. Biztos helyen
Fotó: MTI / Beliczay László
Az alternatíva
Megegyezésre volna szükség az ellenzékbe szorult Fidesszel, a baloldalon azonban senki sem hiszi, hogy Orbán pártja önként feladná közjogi pozícióit. Ezért baloldali közírók, politikusok kétségbeesett javaslatokkal álltak elő. Ha nincs meg a parlamenti kétharmad, népszavazás útján helyezzék hatályon kívül az illegitim alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket, még ha ez alkotmányosan nem lehetséges is. Vagy deklarálja maga az Országgyűlés – akár egyszerű többséggel – az alaptörvény és a sarkalatos törvények semmisségét, egyszersmind kimondva, hogy az ezek alapján kinevezett közjogi tisztségviselőknek menniük kell. Attól tartok, a javaslattevők a második lépésig már nem gondolkodtak előre. Az AB minden bizonnyal érvénytelennek nyilvánítaná a döntést, akár népszavazás, akár parlamenti jogalkotás útján szülessen meg, és felszólítaná a leváltott tisztségviselőket, hogy maradjanak hivatalukban. A baloldali kormánynak reagálnia kellene. Jelentse ki, hogy az AB már el van mozdítva, határozata tehát érvénytelen? Karhatalommal vezettesse el a hivatalukhoz ragaszkodó közjogi vezetőket, s ültesse helyükbe saját jelöltjeit? S hogyan válassza meg őket, ha ezt a korábbi alkotmány is kétharmados parlamenti támogatáshoz köti? Hogyan vegye rá a köztársasági elnököt a felmentési és kinevezési okiratok aláírására?
A jogállam szétveréséért felelős párt lehetőséget kapna, hogy a joguralom végső menedékének pózába vágja magát. A pártkötődés nélküli polgárok szemében újra relativizálódna a két oldal közti különbség, a demokratikus pártok választói elbizonytalanodnának. Az új többség önmagát buktatná meg, erkölcsileg és politikailag. Ha ez igaz, vethetik ellenem, akkor a demokraták csak rossz és rossz között választhatnak. Lehet, hogy a jogi eljárások áttörése bukáshoz vezet. De bukáshoz vezet a jogi procedúrák tiszteletben tartása is. Hacsak a demokratikus ellenzéki pártok nem szerzik meg a mandátumok kétharmadát, a demokratikus jogállam helyreállítása – sőt ennél kevesebb, a kormány működőképességének biztosítása is – a Fidesz kénye-kedvétől fog függeni.
Szerintem nem csak a Fideszen múlik, hogy mit tehet ebben a helyzetben. Tegyük fel, a győztes pártok miniszterelnök-jelöltje tárgyalásokra hívja az ellenzékbe szorult jobboldali pártot az alkotmány és a sarkalatos törvények módosításáról, s ezzel egy időben közvetítésre kéri fel az Európai Bizottságot. Tegyük fel, az EB nyomatékosan kifejezi érdekeltségét a tárgyalásos kibontakozásban. Elzárkózhat-e a Fidesz a tárgyalástól anélkül, hogy magára húzná a felelősséget az állam megbénulásáért?
Ha így tesz, abba többféle módon is belebukhat. Képviselőinek egy része, megérezve a vég előszelét, úgy dönthet, hogy együtt szavaz a kormánypártokkal. Mindegy is, mi motiválja őket: meghasonlás, számítás, menekülés Orbán gerinctörő markából. Vagy az új többség dönthet úgy, a Fidesz számára előnytelen lélektani pillanatban, hogy a parlament oszlassa fel magát, és az ország működőképességének érdekére hivatkozva kérjen új választásokat. Vagy az utca mobilizálódhat, miközben Európa a tüntetők oldalára áll. Vagy történhet mindez együtt: tüntetés, új választás, képviselők dezertálása. A baloldalnak ebben a helyzetben is lesz más eszköze, mint szakítás a joggal.
Záradék
A választásokat követő helyzet a sorra vett esetek mindegyikében bonyolultnak ígérkezik. Egyetlen szereplő viselkedése sem lesz kiszámítható. Bizonytalanok lesznek az unión belüli politikai folyamatok. Bizonytalan, hogy mekkora lesz – és meddig tart ki – a demokrácia híveinek mozgósíthatósága. A legkevésbé azoknak a millióknak a reakciói láthatók előre, akiknek rokon- és ellenszenvei, reményei és félelmei végső soron eldöntik a küzdelem kimenetelét. Nem a demokrácia híveit, hanem Orbánt és pártját terheli a felelősség azért, hogy ilyen helyzet elébe nézünk. Ha azonban a demokraták azt akarják, hogy ez a többség számára is világos legyen, akkor nem szabad kitenniük magukat a vádnak, hogy ők is készek céljaik érdekében félresöpörni a jogot. Egyszerre lesz tehát szükségük kockázatvállalási készségre és szigorú jogtiszteletre. A választások utáni válsághelyzet szerencsés lezárása nem fejezi be, csupán elindítja a demokratikus jogállam helyreállítását. Ez minden bizonnyal hosszadalmas és nehéz folyamat lesz: túl sok mindent dúltak szét 2010 áprilisa után, és sok minden bomladozóban volt már a 2010 előtti évtizedekben is.
Két kérdést tettem föl: Stabil rendszer épülhet-e Orbán víziójára? Van-e jogszerű visszaút a vitázó és versengő demokráciához? Válaszom az első kérdésre: nem. A másodikra: igen.
Hozzászólások (#66)
Szerző:
Kis János
2012. február 15.
A cikket a 2012/07. lapszámban olvashatja.
66 HOZZÁSZÓLÁS, MELYEK KÖZÜL A LEGFRISSEBBEK:
2012. február 19., 18:17 
nemdoktor
biobender1!
Amikor a cikket neked magyarból magyarba fordították, ott valamit rohadtul elcseszhettek, mert amint látom, semmit nem értettél belőle.
Félő, hogy a hozzászólásommal ugyan ez történhetett. Innen lehet nálad a kavarodás.
Ha, nem megy az olvasás egy bizonyos nyelven, ne erőltesd!
A fidesznél is meglátszott, hogy a gyatra fordítás rosszabb, mint ha nem is fordították volna.
Inkább, ferdítésnek tűnik.
Nincs azzal baj, ha nem értesz velem egyet.
Hogy, te nem egy ilyen véleményt szeretnél itt látni?
Ez van.
Tarts ki, hamarosan jön az szsdsz-lmp-féle „szólásszabadság”.
Tudod, mint „régen”.
Megírják a „modik” a véleményedet és szabad hozzá tapsolnod.
Gondoltam, kihasználom ezt a rövid időszakot, amíg lehet saját véleményem.
Vegyük észre, hogy azon a „művelt nyugaton”, ahol csak sajtószabadság van, ott már keményen cenzúráznak.
A kisjánosakat és a tamásgáspárokat kitették a saját pártjukból. Ezt nevezhetjük ám demokráciának!
Nekem nagyon tetszik, amikor egymás torkát harapdálják ezek az örök békétlenkedők.
2012. február 19., 17:41 
kóservilág
Ez a Kiss János vízió és Fligeauf Bence cigány propaganda áldokumentum filmje Siklósi Szilveszter "dokumentum" filmjére: "AZ igazi Mao" emlékeztet. Mindenkinek azt kell mondani, amit hallani és látni akar, vagy amit láttatni akarnak vele! Így kell az embereket manipulálni. Persze manipulálni csak még hitelesnek tűnő emberek képesek, és Kiss János már régen nem az!
Érdemes megnézni a filmet, nagyon tanulságos, és szórakoztató:
http://www.youtube.com/watch?v=Kd7uoZuHYY0
2012. február 19., 17:26 
biobender1
nemdoktor: eltevedtel, amit irsz annak sem a cikkhez sem a hozzaszolasokhoz nincs koze. Biztos ide akrtal irni?
2012. február 19., 16:56 nemdoktor
Minél inkább csökken a népszerűségük az szdsz-lmp és még ki tudja, milyen kotyvalékoknak, annál több nácit találnak a nem fajtájukhoz tartozók között.
És ráadásul, mind ez etnikai alapokon nyugszik náluk.
Ezek után, már csak az elenne a kérdésem, hogy kik is a nácik?
Ha, úgy teszem fel a kérdést, hogy a kiválasztottak szerint mindenki náci, aki nem kiválasztott, akkor, hányadán is állunk?
Kik is szelektálnak etnikai alapon?
Vagy, ha kizárt az, hogy a metéltek között nem lehet náci, akkor szintén etnikai alapon osztogatnak címkéket.
A helyükben, én nem mennék bele a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás kérdésébe.
Én ugyanis emlékszem egy kifejezésre „polkorrekt”.
Ez a szenny ugye nem az objektív tájékoztatás rokon értelmű megfelelője?
Azért, még megemlíteném azt a bizonyos szennyet, amit 168 akárminek neveznek. Az bizony, egy hányadék.
És akkor még ott a telaviv1, telaviv2 és a reteklub nevű szarokat, amik mindent csinálnak, csak nem objektíven tájékoztatnak.
Ma hallom a reklámban, hogy trutymó arról nyálazik, hogy amagyar mijé olyan burúlátó?
Mer hogy, éhesen és fázva, éhező gyerekkel a családban milyennek kellene lennie?
Mi köze ennek a kisjánosokhoz?
Aki akar, válaszoljon magának erre az egyszerű kérdésre.
Ja igen.
A kisjánosok is rosszabbul élnek, mint négy éve?
Én nem hinném!
2012. február 19., 16:55 
marciguszti
Döbbenten olvasom a kommenteket. Mi lenn, ha észhez térnének, vagy lelépnének egyesek ? Megmondom : jobb lenne.
Legyőzve a hányingert, mégis úgy döntöttem, hogy leírom, mert fontos. Kis ugyanis egy elég fontos lehetőséggel nem számolt. Azzal, hogy ha a fidesz nem látja biztosnak a 2014-es győzelmet, akkor nem lesz 2014-ben semmi. Lesz helyette egy nagy duma 2013 őszétől, hogy így a válság, meg úgy a forradalom, és hogy kell még két év ahhoz, hogy a nemzetmentő intézkedések beérjenek. Nyernek két évet, aztán meg majd meglátjuk. Hogy miért ? Hát pl. azért, mert édes dolog ám ez a 2/3, hozzá lehet szokni. Meg aztán napról napra jobban rettegnek attól, hogy ha nem ők lesznek hatalmon, akkor kiderül az a sok disznóság, ami már most is van, csak éppen nem tudunk róla...Elszámoltatás....
Na most azt ne mondja valaki, akár Kis János, hogy ezt a fidesz nem meri megtenni. Éppen a cikk bizonyítja azt, hogy dehogy is nem.
További 61 hozzászólás megtekintése »
Címkék: Fidesz; Jobbik; Kis János; Orbán-kormány; konszolidációs terv; jogállam; alkotmányosság;