Jó lenne, ha néha ezek a Bibói gondolatok, eszmék megjelennének némelyik egyházi (vagy a hozzájuk erősen kötődni szándékozó) állami vezető emlékezetében. Ha erre nem fogékonyak, az csupán az időközben megjelent hatalmi tébolynak és a nyomában járó intézkedéseknek (is) köszönhető, amikből az erkölcsi lecsúszást és az előbb-utóbb elnyomorított polgári és politikai jogok korlátozásának szándékát (is) kiolvashatjuk. (D.O.)
Magyar Hírlap
2001. december 22., szombat
AHOGY TETSZIK
Állam és egyház - államegyház
A Bibó István Közéleti Társaság és a Magyar Pax Romana közös konferenciát rendezett a világi államról századunkban. A kezdeményezők szándéka elsősorban a „laicitás" fogalmának tisztázása, határainak körüljárása, XXL századi értelmének megvilágosítása volt. A francia „laícité"-nek ugyanis még pontos magyar fordítása sincs; ez látványosan mutatja a két köztársaság kultúrája közötti különbséget.
A fogalom az elmúlt száz évben Franciaországban is jelentős fejlődésen ment át: ma az állam és az egyház elválasztásán túl a különböző társadalmi csoportok (és etnikumok) együttélését, a tudáshoz, képzéshez való jog egyenlőségét is magában foglalja.
Magyarországon a XIX. század végén végrehajtott reform és az elv alkotmányba iktatása ellenére a világiság sohasem volt teljesen egyértelmű, nem terjedt el az állampolgárok széles körében, ezért válhatott mindmáig a legkülönbözőbb manipulációk tárgyává. Az előadók nem arról szóltak, milyen szerepe legyen az államnak az egyházakban, hiszen erre a válasz egyértelmű: semmilyen, és azt sem taglalták, milyen szerepet szánnak az egyházak maguknak az államban. Az ilyesfajta rosszul feltett kérdésre csak rossz válaszok születhetnek. A Bibó István Társaság és a Pax Romana szerint a lényeg a modern, XXI. századi köztársaság szerepének és a mában élő egyházak szerepének párhuzamos megközelítése, ebből alakulhat ki a mai „laicitás" kívánatos szintézise.
Várszegi Asztrik: az egyház úton van
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát megnyitóbeszédében emlékeztetett arra, hogy a kereszténység története egy, a végső időkre beállított kis csoporttal kezdődött, amely vándorlása elején és közben is tudta, hogy Isten államának határai, az „amor Dei" és az „amor sui" - az istenszeretet és az ember-, illetve önszeretet - metszéspontja, határmezsgyéje nem kívül, a történelemben húzódik csupán, hanem elsősorban az emberi szív közepén. „Ez a jézusi közösség egy birodalom romjai láttán mégis arra érzett kísértést, hogy Isten államát itt, e földön rendezze be - mondta. A főpap szerint hosszú és fáradságos út vezetett a II. vatikáni zsinatig, mely az állam és az egyház „szétválasztása" mellett foglalt állást, mivel a maga területén mindkettőt autonómnak és a másiktól függetlennek nyilvánította (Gaudium et spes, 76).
Várszegi Asztrik a szétválasztás problematikáját három pontban foglalta össze:
1. Az úton levő egyház mindig is a keresés állapotában volt. Mindig is a konkrét kihívásokra kellett választ adnia, miközben éppen ezen válaszokon keresztül dolgozta ki önmaga megmutatkozását is - mondotta. Másként fogalmazva: ez a keresés önmagában és egyszerűen nem osztható ketté e világira és nem e világira: az e világi kihívásokban és a rájuk adott válaszokban (is) szüntelenül meg kell találni a nem e világit.
Ez a keresés a püspök szerint egyaránt érvényes azon társadalmakhoz való viszonyt illetően, amelyekkel az egyház együtt él a világban, és azokra a mentalitásokra, kultúrákra, amelyeken keresztül és amelyek segítségével ezen társadalmakkal a kapcsolatát (kommunikációját) meg tudja teremteni. Vagyis a keresés közben nagyon sok az akár egyszerre is változónak tekintendő tényező.
A mai viszonyok e keresés tekintetében csak annyiban tekinthetők másnak a korábbiaknál - hívta fel hallgatói figyelmét -, hogy van, lehet, kell, hogy legyen történeti perspektívánk magáról a keresésről. Ez talán nem mindig volt így, s amikor nem így volt, akkor könnyebben lehetett azt hinni, hogy a viszonynak és a vándorlásnak a felszínen megjelenő formái egyúttal a lényegi, az identitáshoz szorosan hozzátartozó formák is. Ma ezt már nem lehet hinni.
Az új helyzet következményei pedig sokrétűek Várszegi Asztrik fogalmazása szerint:
„Egyrészt megértéssel kell fogadni, ha nem sikerül az adott kor konkrét kihívásait maradéktalanul (vagy egyáltalán) megérteni, és ennek nyomában a válaszokat sem sikerül jól megtalálni. Azért kell megértéssel fogadni (túl azon, hogy talán ez az egyetlen valóban keresztény attitűd), mert az látszik az elmúlt két ezer év történetében, hogy mindig is nagy nehézséget okozott az éppen aktuális kihívások valódi természetét észrevenni, és a jó választ saját idejében megadni. Utólag mindig lehet bölcsnek lenni - noha ez sem mindig könnyű -, ezért aztán morális értékéből az utólagosság semmit sem von le.
Másrészt a II. Vatikáni Zsinat nekünk, katolikusoknak (és talán keresztényeknek is általánosabban) jó kiindulópontot (és sok feladatot) kínál e keresés mai formájára és napjaira. Magyarországon a zsinati folyamat az elmúlt tíz évben sem haladt eléggé előre. Ennek is számtalan történeti perspektívából érthető oka van vagy lehet. Ami azonban nekünk nem ad semmire sem felmentést. Ráadásul az elmúlt harminc év a világegyházban nem múlt el nyomtalanul az úgynevezett zsinati folyamat felett. Ha ma beérnénk, vagyis megvalósítanánk a harminc év előtti zsinat akkori szellemét - hangsúlyozta Várszegi Asztrik akkor is lemaradásban maradnánk, mert a XXIII. János által a palackból kieresztett szellem továbbra is működik, alakítóan van jelen. Ma már Magyarországon sem lehet más a cél, mint ezekbe a posztzsinati fejleményekbe való bekapcsolódás. Nem egyszerűen felzárkózás (nem követés: gyakori az a hiedelem, hogy a világnak ez a része követésre van berendezkedve), hanem a magunk történetileg és társadalmilag sajátos helyzetében megtalálni a magunk válaszait. Melyhez nyilvánvalóan sok ösztönzést meríthetünk mások tapasztalataiból, de azok semmiképpen sem helyettesíthetik a magunk válaszait."
A keresést a pannonhalmi főapát morális kötelességként jellemezte, amely ma már azt is magában foglalja, hogy mindez ne a vetélkedésre épített mentalitásokon alapuljon, hanem éppen ellenkezőleg: az együttműködésre legyen építve. „Erre nemcsak az az egyetlen valóban keresztény mentalitás, a szeretet kötelez - mondotta -, aminek mindig is tudatában kellett lennie a keresztény embernek, de az a felismerés is, hogy a világ körülöttünk oly összetett, sokrétű, annyiféle módon kiterjedt, hogy a magunk igazságának rendíthetetlen hitével sem tekinthetünk másként erre a világra, mint hogy a kihívásaira adott válaszok megadására egyedül kevesek vagyunk. Márpedig a magunk és mások boldogulásán való munkálkodás közepette senkit sincs jogunk ebből kihagyni. Ha kihagynánk; tudatosan nem használom a kirekeszteni igét - tette hozzá befejezésül -, nem volnánk keresztények."
Az állam prófétai szerepben
A kolumbiai születésű és német állampolgárságú Elfriede Harth Párizsban él. A Katolikusok a Szabad Választásért mozgalmat képviselte a konferencián. Az egyház és állam szétválasztása szerinte katolikus szempontból három tényezőn alapszik:
„A kereszténység profetikusvallás: nem csupán beszél egy jobb világról, de a hívő kötelességévé teszi, hogy ennek eljövetelén munkálkodjék. Ez a vallás hangsúlyozza a csoport minden tagjának felelősségét a többiek iránt, a szolidaritás kötelességét. Individualista vallás, mert legfőbb értéke Isten és az egyén közötti kapcsolat (...) az egyén lelkiismerete a legfőbb hatóság, amely cselekedeteit meghatározza. Mindez kezdettől fogva megjelent a Szentírásban, de később, amikor a kereszténység intézményként közelebb került az államhatalomhoz, az egyház szigorúan tagolt társadalommá vált, amelyben a politikai és szellemi források elosztása rendkívül egyenlőtlenül történt; s ezt az állapotot öröknek és isteni eredetűnek hirdették. Különböző válságok során - mint a keleti és a nyugati egyház szétválása, a különböző, önmagukat törvényesnek nyilvánító pápák vetélkedése, majd a reformáció - látszott, milyen nehéz politikai egységet teremteni egy történelmileg pluralista hitközösségben.
A vallás, mint más jelképes rendszerek, értelmet termel és szervez, az önazonosság felépítésének fontos eszköze. Azokhoz tartozom, akik azonos jelképekkel, azonos nyelvvel, kultúrával azonos módon értelmezik a valóságot. A modern világban azonban a tudást különböző ágak termelik, mindegyik önálló módon értelmezi a valóságot, és egyúttal hat rá (...) A vallási intézmények, melyek „örök igazságok" hirdetésére rendezkedtek be, válságba kerültek, kérdésekkel kényszerültek szembesülni. A katolicizmus a második világháború, a keresztény civilizáció kataklizmája után, és a közép-kelet-európai totalitarizmust látva, megkísérelte „az idők jelét" értelmezni. így hirdette ki a második vatikáni zsinat a vallásszabadságot, ennek pozitív és negatív meghatározásaival.
A totalitárius rendszerekben a vallás politikai alternatívát, társadalmi önazonosságot jelentett, aláásva ezzel a rendszer legitimitását. A vallás így a pluralizmust védte és képviselte. Vajon miért csak a totalitárius társadalmakban kívánatos az ilyen pluralizmus?
A második vatikáni zsinat felfedezte, hogy az egyház több, mint tisztségviselői. Felfedezte, hogy az egyház a hívek közössége, és hogy a szentlélek nem csupán a vezetők szűk csoportjában, hanem „Krisztus misztikus testének" teljességében van jelen (...) A hatvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban egyre több katolikus jutott színvonalas képzéshez. Azokból, akik addig a társadalom szélére húzódtak, kialakult a művelt középosztály. Ennek világi tagjai a hit dolgában is jóval képzettebbekké váltak, mint sok felszentelt vezető. Egyre több művelt katolikus vállalt közéleti szerepet, ugyanakkor a papi hivatás egyre kevesebbet vonzott közülük. Ez úgy értelmezhető, hogy sok hívő hite szerint kíván a társadalom tevékeny tagjaként a világi intézményekben a szociális igazságért harcolni, de ezt a civil társadalomban, civilként teszi.
Amíg az egyház az állam része volt, ennek következményei a polgárok számára negatívak voltak. Az egyházat gyakran a kormányzó elit kerítette hatalmába, és segítségével szentesítette az elnyomást. A prófétai hivatás elsikkadt. Amikor az egyház az állam hatalmában osztozik, megkísérli, hogy saját törvényeit állami törvénnyé emelje. Így, ami addig „isten ellen való vétek" volt, büntetendő cselekménnyé válhat, amely ellen a világi hatalom köteles fellépni. Alkalmasint azok ellen is, akik nem hisznek, és akiknek az isten ellen való vétek fogalma értelmetlen. Az egyház Aquinói Szent Tamás nyomán az egyéni lelkiismeret elsőbbségét hirdeti. Az egyháznak ezért nincs joga az egyénen erőszakot tenni. Azok az országok, ahol az egyház és állam elválasztása de facto vagy de jure létrejött, a világon a legfejlettebbek. Az egyház és állam szétválasztása ugyanakkor - bármilyen fájdalmas volt is a közép-kelet-európai tapasztalat - megerősítette az egyház prófétai küldetését. Akár Franco Spanyolországára, akár Közép- Kelet-Európára tekintünk, az egyháznak az a része, amely a szegények pártját fogta, a totalitarizmus elleni és a demokráciáért folytatott küzdelem eszközévé vált. Ez pedig az egyháznak pontosan az a része, amely a pluralizmus, az egyház és az állam elválasztása mellett foglal állást.
Összeállította: Márton László (A konferencia teljes szövege a bibotars.hu honlapon olvasható)Címkék: állam-egyház, magyar hirlap
