Kulcsár Árpád
2011. 04. 08. (XV/14)
A híres angol reformátor, John Wyclif tanításai nagy hatással voltak a cseh Husz Jánosra is. Wyclif nézeteinek csehországi terjedését nagyban segítették a dinasztikus kapcsolatok – Vencel cseh király testvére, Anna, 1382-től II. Richárd angol király felesége volt – és az ennek kapcsán gyakorivá váló angliai egyetemjárások.
Jan Hus, azaz Husz János jómódú földművesek gyermekeként született 1369-ben a csehországi Huszinecben. A prágai egyetemen folytatta tanulmányait, majd 1398-ban a bölcsészeti kar professzora lett, 1401-ben pedig dékánná választották. 1402 és 1403 között az egyetem rektora volt.
Lelkészi pályája éppen ilyen sikeresen alakult. 1400-ban került be a papi rendbe, 1402-ben pedig ő lett az Óváros – nagy jelentőségű – Betlehem kápolnájának prédikátora, ami ettől kezdve egy évtizeden át lelkészi működésének fő tere volt. Nagy hatású szolgálatát hamarosan olyan hírnév övezte, hogy IV. Vencel cseh király felesége, Zsófia királyné, gyóntatójául választotta. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy reformnézetei mind az udvarnál, mind a királyi családnál támogatókra találjanak.
A prágai érsek, Zbyněk Zajic bizalmát is élvezte ezekben az esztendőkben. Az érsek ugyan jobban értett a fegyverforgatáshoz, mint a hittudomány kérdéseihez, kezdetben mégis támogatta az egyház megújítására irányuló törekvéseit. 1403-ban azzal bízta meg Huszt, hogy tájékoztassa őt, bármilyen méltatlan dolgot tapasztalna az egyházmegyében.
Husz élt a lehetőséggel. Kérésére az érsek hozzájárult egy háromtagú vizsgálóbizottság felállításához annak megállapítására, hogy mi az igazság a brandenburgi Wilsnak templomában őrzött csodatevő Krisztus vére-ereklyével kapcsolatban, melyhez csodák reményében már egy emberöltő óta hatalmas tömegek zarándokoltak nemcsak Csehországból, de a távolabbi Magyarországról is. A vizsgálóbizottság – Husz és két egyetemi tanártársa – megállapította, hogy az ereklye állítólagos csodatevő ereje közönséges csalás és népámítás. Mire az érsek zsinati határozattal, kiátkozás terhe alatt tiltotta meg a Wilsnakba történő zarándoklatokat, s intézkedett arról, hogy Csehországban se legyen efféle „csodatevő” hely.
Husz János, aki kész volt életét adni a bibliai hitért.
Az angol reformátor, Wyclif tanaiból Husz kezdetben csak a visszásságok bírálatát vette át, s ügyelt a katolikus hittételek sértetlen megőrzésére, Wycliffel ellentétben azonban nem volt hajlandó elvetni az átlényegülés (transsubstantiatio) dogmáját. Husz egyre inkább elmélyült a Szentírás és Wyclif műveinek tanulmányozásában, s kimutathatóan 1407-től kezdett a katolikus tanításoktól eltérő gondolatokat megfogalmazni.
Hamarosan megromlott a viszonya az érsekkel, amit tetéztek az országban zajló egyházpolitikai küzdelmek és Wyclif kapcsán az egyházon belül zajló pártharcok. Husz ügye a pápa elé került, aki először 1411-ben közösítette ki őt. A király közbenjárására elsimíthatónak tűnő konfliktust azonban a végső szakításig vitte egy újabb esemény.
Az egykori kalózból lett akkori pápa keresztes hadjáratot hirdetett itáliai ellenfele, László nápolyi király ellen. Búcsút, azaz bűneik büntetésének elengedését ígérte mindazoknak, akik személyesen hadba szállnak, vagy pénzt adnak a hadjárat költségeire. Az 1412 májusában Csehországban is kihirdetett bulla nagy felháborodást váltott ki.
A prágai egyetemen és a templomokban Husz és követői nyíltan hirdették, hogy az efféle bűnbocsánatnak semmilyen bibliai alapja sincs, így érvénytelen. A pápa búcsúja csalás és keresztényellenes hazugság, sőt azt is kijelentették, hogy a pápa az Antikrisztus.
Husz hangsúlyozta, hogy a pápa parancsának csak akkor kell engedelmeskedni, ha összhangban van a Szentírással. A helyzet odáig fajult, hogy a hatóságok három ifjút lefejeztettek, akik három templomban hazugságnak bélyegezték a búcsú vásárlására buzdító prédikációkat.
Ezt követően újabb feljelentések érkeztek Husz ellen a pápai udvarba. Ekkor újra ünnepélyesen kiközösítették és kiátkozták, s interdictum, azaz egyházi tilalom alá vetették Husz tartózkodási helyét, Prágát. Ennek értelmében „igaz” keresztény ezentúl nem érintkezhetett vele. Senki sem adhatott neki ételt, italt, szállást, csak hozzá hasonló átok terhe mellett. Ha meghal, nem részesülhet egyházi temetésben. A tartózkodási helyén minden templomban be kellett szüntetni az istentiszteletet. Nem szolgáltathatták ki a szentségeket, nem keresztelhették meg az újszülötteket, egyházi szertartás nélkül temették el a halottakat.
Ez utóbbi büntetéseket főleg a vele szemben ellenséges papok közreműködése révén csaknem teljesen életbe tudták léptetni. Ezért a még mindig mellette álló királyi udvar tanácsára az egyre fokozódó feszültség enyhítése érdekében 1412 decemberében elhagyta Prágát.
Kényszerű távozása épp ellenkező hatással járt, mint amit ellenségei reméltek. Eddig ugyanis főleg Prágában nyert meg tömegeket az evangélium számára, az elkövetkező másfél évben ugyanez vidéken is lejátszódott. Így Prága mellett számos új központja keletkezett a mozgalomnak. Az igehirdetések mellett Husz igen sokat írt. Ekkor született fő műve, a Tractus de ecclesia (Értekezés az egyházról).
Luxemburgi Zsigmond, a kegyetlen üldözések fő irányítója.
Husz tanításai szerint az egyház a kiválasztottak közössége. E kiválasztást emberi határozatok nem másíthatják meg, így kiközösítéssel sem lehet kizárni senkit az egyházból, még kevésbé az üdvösségből. Jézus Krisztus egyháza a kősziklára épült, s ez a kőszikla maga Jézus Krisztus. Az egyház tehát nem Péterre, hanem Krisztusra van alapozva. Péter sohasem volt az egyház feje, mert az maga Jézus Krisztus. Péter csak első volt az apostolok között, s erre a hit, az alázatosság és a szeretet erénye tette méltóvá.
A cseh reformer azzal érvelt: ha a pápa azt kívánja, hogy Péter utódjának tekintsék, akkor kövesse őt e három erényben, mert ha nem ezt teszi, akkor Antikrisztussá válik, ellentéte lesz Péternek és Krisztusnak. Ha Krisztus helytartója akar lenni, akkor kövesse őt minden cselekedetében. Szolgáljon a hívek felé, imádkozzon értük, de ne akarjon uralkodni rajtuk. A pápa világi hatalma ugyanis nem Krisztustól, hanem Nagy Konstantin császártól származik, és az egyház kormányozható pápa és bíborosok nélkül is. Egyedül Isten törvénye lehet az egyházi ítéletek irányítója, s nem a pápa vagy a bíborosok véleménye. A pápa tévedhet, amiként tévedtek a főpapok és írástudók, mikor Jézust keresztre feszítették. A tiszta lelkiismeretű pap prédikálhat a pápa vagy a püspökök tilalma ellenére is.
Husz úgy vélte, hogy a szerzetesség eltörlendő, hiszen a közönséges gonosztevők előbb engedelmeskednek Isten parancsolatainak, mint ők. A szerzetesi élet képtelenné tesz az isteni parancsolatok szerinti életre. A Hagyomány pedig, mint nem is az emberek, hanem az ördög műve, elvetendő.
Husz egyik legnagyobb horderejű tanítása a két szín alatti úrvacsora bibliai gyakorlatához történő visszatérést hirdette. Ennek értelmében a hívők is részesülnek az úrvacsorai borból, ami a keresztény hit szerint Jézus vérével való természetfeletti közösséget eredményez.
Zsigmond király nemzetközi tekintélyét kihasználva egyetemes zsinat összehívása mellett döntött a németországi Konstanzba. A zsinat fő célja az volt, hogy megszilárdítsa az egyházkormányzatilag, erkölcsileg és a hitélet területén is rendkívül zilált állapotba került katolikus egyházat. 1409-től megkezdődött a nyugati egyházszakadás újabb fejezete, és már három pápa állította magáról, hogy ő a római egyház kizárólagos vezetője és Krisztus egyedüli helytartója. Ezenközben a klérus körében eluralkodtak a legsúlyosabb bűnök. Nagy tömegek fordultak el a katolicizmustól, és csatlakoztak a huszitákhoz, valdensekhez, lollardokhoz. Zsigmond az egyik fő feladatnak az eretnekségek felszámolását tekintette. A zsinat erkölcsi viszonyait mutatja, hogy a résztvevők igényeinek kiszolgálására mintegy hétszáz prostituált érkezett a hatezer fős városba. A polgárok később azt állították, hogy a zsinati atyák annyi bűnnel terhelték meg városukat, hogy hosszú évtizedek sem lesznek elégségesek azok levezekléséhez.
Husz főúri pártfogóinak védelmét élvezve kapta kézhez Luxemburgi Zsigmond német-római császár felszólítását, hogy jelenjék meg az 1414. november 1-jére összehívott egyetemes zsinaton. A császár menlevelet állított ki számára, sértetlen oda- és visszautazást ígérve. Megérkezése után azonban hamarosan börtönbe vetették. Előbb egy szennyvízcsatorna melletti tömlöcben tartották, majd más börtönbe szállították, lábait bilincsbe verték, kezeit éjszakára a falhoz láncolták. Zsigmond először tiltakozott menlevelének semmibevétele ellen, de hogy a zsinat meghiúsulását elkerülje, szemet hunyt fölötte, mondván, Isten és ember előtt nem lehet érvényes a katolikus hit kárára tett ígéret, ezért ő sem köteles betartani egy eretneknek adott szavát.
A zsinat nem megölni, hanem megtörni akarta Huszt. Nem mártírra volt szükségük, hanem egy megtérő bűnösre, akinek példáját fel lehet majd mutatni későbbi tévelygők meggyőzéséhez.
Husz egészsége súlyosan megrendült a börtönben töltött hosszú hónapok alatt. Lelkierejét, tartását azonban nem tudták összeroppantani. Hiába próbálták rábírni tanai visszavonására. Ezt csak abban az esetben lett volna hajlandó elfogadni, ha a Szentírásból bizonyítják be tévedését. A zsinat azonban ilyen bizonyítékokkal nem szolgált, hanem javíthatatlan eretneknek bélyegezték. Könyveit megsemmisítésre ítélték, őt magát pedig a papi rendtől való megfosztása után átadták a világi hatalomnak, hogy tegye azt, amit egy eretnekkel tenni szokás. 1415. július 6-án a saját könyveiből rakott máglya mellett vezették el a vesztőhelyre, ahol nemsokára maga is a lángok martalékává lett. Hamvait a Rajnába szórták.
Husz kivégzése hatalmas felháborodást váltott ki Csehország-szerte, és még inkább a figyelem középpontjába állította a mártírhalált is vállaló hitújító tanításait. A nemesség egyre nagyobb része állt a huszita mozgalom oldalára. 1415. szeptember elején 452 cseh nemes nyilatkozatot bocsátott ki, melyben kinyilvánították, hogy Husz Jánost ártatlanul végezték ki, és hangsúlyozták, hogy az ő tanításait követő mozgalom nem eretnekség. Néhány nap múlva 55 főnemes megszervezte a Huszita Szövetséget, amely az elkövetkező években védelmet jelentett a huszita mozgalom terjedése számára a katolikus klérus elnyomó törekvéseivel szemben.
Prágában mind a városi köznép, mind az egyetemi hallgatók körében nagy népszerűségnek örvendtek Husz tanításai. Számos lelkes prédikátor járta a vidéket, ahol szintén széles körben nyitottan fogadták az evangéliumot. A hitélet mind a fővárosban, mind vidéken látványosan átalakult. A Husz tanításait követő bátor lelkészek, dacolva a konstanzi zsinat határozataival, radikálisan átalakították a misét. Anyanyelvű lett az istentisztelet, bevezették a gyülekezeti éneklést, és két szín alatt úrvacsorázhattak a hívek. Korábban nem tapasztalt hatalmas érdeklődés mutatkozott a Biblia iránt országszerte. A társadalom minden rétegéből emberek sokasága fordult a Biblia felé, tudni kívánva, hogy mi a Szentírás aktuális üzenete. Tömeges volt az a kívánság, hogy hallhassák és értelmezzék a Bibliát. Könyvnyomtatás még nem lévén, a Bibliát írnokokkal másoltatták, akik alig tudtak eleget tenni a sokszorosára nőtt igényeknek.
Olyan folyamat kezdett kibontakozni, amelyre a középkori Európában addig még nem volt példa. Egy egész ország kezdte a hitgyakorlatát a bibliai alapelvekhez igazítani, s ebben éppúgy részt vettek a politikailag meghatározó rétegek, a főnemesség, köznemesség és a városi polgárok, mint a köznép, a falusi parasztság és a városi plebejusok. Az ígéretesen előrehaladó folyamat azzal kecsegtetett, hogy létrejöhet egy eleven példa Európa népei számára, hogy miként lehet visszatérni az eltorzult vallási tradíciótól a hatékony keresztény hithez. Küszöbön állt annak a lehetősége, hogy a korábbi valdens vagy lollard ébredés illegalitásba szorított, elszórtan működő, titokban összegyűlő kis csoportjai után most hatalmas, százezres tömegek szabadon megélhessék bibliai hitüket. Úgy tűnt, hogy sem belső, sem külső katonai vagy politikai erő nem tudja meghiúsítani e keresztény megújulási mozgalom győzelmét.
A husziták számára azonban óriási kihívást jelentett, hogy tudják-e kezelni az erőszak alkalmazásának kérdését.
Ahogy a husziták mindinkább uralomra jutottak Csehország vallási életében, úgy tűntek fel soraikban egyre többen olyanok, akik az erőszak szószólói, majd alkalmazói lettek. Fokozatosan ők váltak hangadókká, és kisebbségbe kerültek az erőszak elutasítói. Vad, durva, sőt gyakran gyilkos indulatok szabadultak el, ami rendre megnyilvánult a foglyul ejtett ellenfelek kegyetlen leöldösésében, sőt máglyán való elégetésében.
Sajátos kettősség alakult ki a husziták jelentős részénél. Miközben hitgyakorlatukat a Bibliához igazították, mégis gyakran akaratuk ellenére besodródtak gyilkos tettek sötét árnyéka alá.
Megjegyzendő, hogy más ébredési mozgalmak is kerültek hasonló kihívás elé. Ahogy Wyclif elkezdte kiküldeni tanítványait prédikálni a nép közé, 1381-ben kitört az angol parasztfelkelés, amely vallásos indoklással is ellátott durva testi erőszakkal akart segíteni a parasztok sorsán. A lollardok azonban nem kapcsolódtak be az eseményekbe. Hasonló helyzet állt elő, amikor az egész Európát felrázó lutheri ébredés megindulása után néhány évvel kitört a német parasztháború. A felkelők magát Luthert és követőit is be akarták vonni a küzdelembe, de ő elhárította magától ezt az utat.
A husziták körében az indulatok első látványos elszabadulására még 1419 nyarán, az ellenük indított fegyveres támadásokat jócskán megelőzve került sor. A prágai radikális husziták vezető papjának, Jan Želivskynek az egyik gyújtó hangú prédikációját követően hívei megrohanták az újvárosi városházát, hogy elégtételt vegyenek a katolikus tanácstagokon, akik korábban a husziták vallásgyakorlatát igyekeztek korlátozni. A városháza tornyába menekült tizenkét tanácsost a huszita fegyveresek kidobálták az ablakon (az első prágai defenesztráció). Akik nem haltak meg azonnal, azokat ott helyben agyonverték. Želivsky ennek ellenére meghatározó személyisége maradt a huszita mozgalomnak. Három évvel később, 1422-ben a mérsékelt táboriták fejeztették le híveivel együtt.
A huszita irányzatok között már kezdetektől éles ellentétek húzódtak. Két fő irányzat formálódott ki. Az egyik a kelyheseknek nevezett mérsékelt irányzat, a másik a táboritáknak nevezett radikális szárny. Bár elvben mindkettő Husz tanításait követte, mégis a két irányzat alapvetően különbözött egymástól.
A kelyhesek csak azokat a reformokat voltak hajlandók elfogadni, amelyeket Husz kifejezetten hirdetett. Amit Husz nem tagadott meg a katolicizmusból, azt ők sem voltak hajlandók elvetni. Rómával szembeni követeléseiket az úgynevezett Négy prágai cikkelyben foglalták össze, melyet végső formájában 1420 májusában fogalmaztak meg.
E nagy jelentőségű dokumentum első pontja az anyanyelvű igehirdetést követelte: „Isten igéjét egész Csehországban szabadon hirdethessék az Úr papjai” Második pontja a két szín alatti úrvacsora fontosságát hangsúlyozta: „A szentséget mindkét szín, azaz a kenyér és bor színe alatt szabadon szolgáltassák ki.” Harmadik pontja az egyházi vagyon csökkentését kívánta elérni. A negyedik pont a katolikus papság körében elharapózott bűnök megszüntetését követelte. E négy pont minden huszita közös követelése volt.
A táboriták azonban mindennél messze többet szerettek volna elérni. Ők Husznak azt az alapvető üzenetét kívánták követni, hogy a hitelveket és hitgyakorlatot a Szentíráshoz mint legfőbb zsinórmértékhez kell igazítani. A teljes biblicitást kívánták megvalósítani. Ezért készek voltak olyan vonatkozásokban a Bibliához igazítani hitéletüket, amelyekben Husz nem szakított az addigi igeellenes egyházi tradícióval. Így például 1422-től elvetették az átlényegülés dogmáját, szükségtelennek tartották a papok számára a díszes miseruhát, megfelelőnek tekintve számukra az ünnepélyes polgári öltözéket.
Nagy kérdés volt a husziták számára, hogy miként cselekedjenek, ha külső fegyveres támadás érné őket. Erre a választ a prágai egyetem huszita teológusprofesszorai adták meg. Értekezésükben kifejtették, hogy csak a legvégső esetben, életveszély esetén megengedhető a fegyveres harc. Egyébként Krisztus ellen való lenne, ha valaki karddal terjesztené a hitet. Az ellenfelet ugyanis szeretettel és meggyőzéssel kell jó útra vezetni. De ha az ellenség erőszakkal igyekszik elpusztítani a keresztényeket, és nincs más lehetőség, akkor a hívek megvédésére nemcsak szabad kardot fogni, hanem kötelesség is.
Az elveket hamarosan a gyakorlatban is alkalmazni kényszerültek. 1419 augusztusában elhunyt Vencel cseh király. Trónját öccse, Luxemburgi Zsigmond német és magyar király (1387–1437) örökölte. A katolicizmus melletti elkötelezettsége miatt nem akart kiegyezni a huszitákkal, hanem fegyveres erővel kívánta elfoglalni trónját. 1420. március 17-én a wrocławi német birodalmi gyűlésen kihirdettette V. Márton pápa bulláját, melyben az egész kereszténységet harcba szólította „a wyclifi, huszita és egyéb eretnekségek kigyomlálására”, teljes bűnbocsánatot ígérve mindazoknak, akik fölveszik a kereszt jelét, vagy saját költségükön küldenek katonát a harcba. Zsigmond király nem ismert könyörületet. Már a birodalmi gyűlés alatt, Wrocławban máglyán égettetett el egy ismert prágai kereskedőt, aki nem volt hajlandó megtagadni huszita meggyőződését. Mindvégig így tett a háború során kezére került és hitéhez ragaszkodó huszita papokkal és világiakkal egyaránt. A király oldalán harcoló katolikus bányaváros, Kutná Hora lakói pedig mintha örömüket lelték volna a hadifoglyok kegyetlen legyilkolásában. Sokakat megégettek, másokat lefejeztek, a legtöbbet pedig a bányaváros egyik legmélyebb aknájába taszították be, s áldozataik száma hamarosan ezerhatszázra emelkedett.
Zsigmond nagy túlerővel indította meg a husziták elleni első keresztes hadjáratot, amely azonban kudarccal végződött számára. Fő célja a főváros elfoglalása volt, de súlyos vereséget szenvedett Prága előterében mind a Vitkov-hegyi csatában, mind pedig a vysehradi ütközetben. A nagy huszita győzelmek kivívásában döntő szerepet játszott Jan Žižka (1360–1424), a husziták legkiválóbb hadvezére. Žižka felismerte, hogy a sokszoros túlerőben lévő, katonailag képzettebb páncélos lovagokból álló keresztesekkel szemben csak úgy van esélye a győzelemre a fegyverforgatásban gyakorlatlan parasztokból és kézművesekből álló seregével, ha megfelelő harcmodort sikerül kialakítania a keresztes csapatok ellen. Ebből született meg a híressé vált huszita harcmodor. Ebben központi szerepet kaptak a magasított deszkafallal ellátott, csatában egymáshoz láncolva felvonuló harci szekerek, melyeket könnyű tábori ágyúkkal is felszerelt, és így létrehozta a lovagok számára félelmetes mozgó tűzerőt. A parasztok által jól ismert egyszerű mezőgazdasági eszközök, például a cséphadaró megvasalásával szintén egy egyszerű, de hatékony fegyvert hozott létre a lovagi harcmodorral szemben. Hadvezéri képességeit mutatja, hogy azt követően is megnyerte minden csatáját, miután a harcokban elvesztette mindkét szemét. Megvakultan is ő irányította e győztes csatákat a terepviszonyokról, illetve a csapatok elhelyezkedéséről, erőviszonyairól kapott folyamatos tájékoztatás alapján.
Ugyanakkor ő volt az, aki élen járt csapataival a gyilkos kegyetlenkedésekben. Ricany bevétele után az elfogott kilenc katolikus papot átadta parittyásainak, akik azokat bezárták egy falusi viskóba, majd rájuk gyújtva elevenen égették el őket. Rábi elfoglalása után Žižka hét papot és szerzetest égettetett meg, és még több más helyen is hasonlóan cselekedett.
Engesztelhetetlen gyűlölettel fordult a táboriták egyik legkiválóbb papja, Martinek Huska ellen. E fiatal lelkész sokkal biblikusabb hitre törekedett, mint a meglehetősen konzervatív huszita felfogású Žižka. Különösen Martinek úrvacsorával kapcsolatos álláspontja váltott ki hatalmas indulatokat. A táboriták között ugyanis először ő hirdette Wyclifhez hasonlóan, hogy a misében nem történik átlényegülés. Ha nincs átlényegülés, akkor az ostya csupán egy élettelen tárgy marad, s ezért teljes céltévesztés az előtte történő térdhajtás, ami bibliai alapon csak bálványimádásnak nevezhető. Mivel elvetette az átlényegülés dogmáját, ezért nem tartotta szükségesnek, hogy az áldozáskor az ostyát az emberek szájába helyezze, hanem a kezükbe adta, ami szintén megbocsáthatatlan szentségtörésnek minősült a konzervatív husziták szemében.
Végül 1421 nyarán, miközben egyik lelkésztársával szülőföldjére, Morvaországba igyekezett, egy mérsékelt huszita lovag fogságba vetette mindkettőjüket. Veréssel és rábeszéléssel igyekeztek rábírni őket meggyőződésük feladására, mindhiába. Már nyolc hete sínylődtek tömlöcükben, amikor Žižka vette kezébe ügyüket. Azt követelte, hogy szállítsák őket Prágába, és mindenki okulására köztéren égessék el mindkettőjüket máglyán. Žižka annak ellenére tette ezt, hogy második szemének elvesztése miatt éppen Prágában kellett gyógykezeltetnie magát. Mégis Martinek nyilvános megégettetése volt számára az egyik legfőbb kérdés. A prágai kelyhes huszita tanácsosok a köznép Martinek iránti szimpátiája miatt nem akarták őket a fővárosba hozatni, inkább hóhért küldtek a vidéki börtönükbe, aki kegyetlenül megkínozta őket, majd hordóba szegeztetve mindkettőjüket máglyán égették meg.
A husziták között folyó ádáz belső harcok közepette Zsigmond király 1421–1431 között még további négy keresztes hadjáratot vezetett a huszitizmus kiirtására, de mindegyikben súlyos vereséget szenvedett. A leglátványosabb kudarc az utolsó hadjáratában érte Domažlicénél 1431 nyarán. Hatalmas erőkkel vonult fel a keresztes had. Ott volt számos német fejedelem és sok más előkelő úr is a csapataival. A pápai küldött, Julián bíboros is velük tartott teljes díszöltözékében. A sereg már felállt csatarendbe, amikor huszita harci szekerek zörgését hallották. Rémület lett úrrá a csapatokon, és anélkül, hogy láttak volna egyetlen huszitát is, megindult a fejvesztett menekülés. Így ennek a hadjáratnak is dicstelen vége lett.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a huszitákat katonai erővel nem lehet legyőzni, a katolikus egyház a belső megosztás fegyverét vetette be ellenük.
A mérsékelt huszitáknak felajánlották, hogy amennyiben a Négy prágai cikkelyre vonatkozóan készek elfogadni jelentős megszorításokat, akkor Róma megengedi számukra, hogy szabadon gyakorolhassák a kelyhes vallást. A kelyhesek 1433-ban elfogadták a katolikus ajánlatot. Ennek értelmében az első prágai cikkely például így egészült ki: „Isten igéjét egész Csehországban szabadon hirdethessék az Úr papjai püspöki engedéllyel.” Az így elnyert vallásgyakorlat birtokában a kelyhesek összefogtak a katolikusokkal, és 1434 májusában Lipanynál egy öldöklő csatában megsemmisítették a táboriták seregét.
A kelyhesek azonban nem sokáig örülhettek a katolikusok által megígért szabad vallásgyakorlatnak. A pápa már 1462-ben felszólította a kelyhes királyt, Podjebrád Györgyöt, hogy egész országával térjen vissza a katolikus egyházba. Mikor Podjebrád a három évtizeddel korábbi megegyezésre hivatkozott, a pápa kiátkozta, alattvalóit feloldotta az engedelmesség kötelezettsége alól, majd a magyar királyt, Hunyadi Mátyást küldte keresztes seregek élén a kelyhesek katonai szétzúzására.
(A szerző történész.) (Folytatjuk.)
Mégis vállalta a máglyát
Prágai Jeromos, Husz egyik leghűségesebb munkatársa 1415 áprilisában indult Konstanzba, hogy a zsinat előtt segítsen bebizonyítani szeretett professzora ártatlanságát. Azonban letartóztatták, és bilincsbe verve vitték a város egyik tömlöcébe. Értesülve Husz szörnyű kivégzéséről, kihallgatói rá tudták venni, hogy tagadja meg huszita nézeteit. Nem sokkal később azonban megbánta és visszavonta ezt a kicsikart nyilatkozatot. Ekkor már bátran vállalta huszita meggyőződését, és a következőket adta írásba: „Tagadom, hogy Husz Jánost joggal ítélték volna el! Ha korábban elfogadtam ezt, lelkiismeretem ellen cselekedtem. Tanítása igaz volt és szent, mint az élete is, és én szilárdan kitartok mellette.
Visszavonom a Husz János nézeteit és véleményét megtagadó nyilatkozatomat. Ami pedig Wyclif könyveit illeti, ezeket mindennél helyesebbnek és igazabbnak tartom.
Amikor megtagadtam Husz János tanítását, nem meggyőződésből tettem. Félelemből. Rettegtem a tűztől.”
Négy nappal később, 1416. május 30-án Prágai Jeromost mint eretneket égették el a máglyán.Címkék: husziták
