Krisztus a Nappal szemben

HVG 2006. JANUÁR 7. 75
MITHRAS MISZTÉRIUMAI: AZ ELNYOMOTT VILÁGVALLÁS

A bikaölő Mithras (British múzeum)

Kevésen múlt, hogy karácsony, azaz “Krisztus születésnapja” helyett nem a 3. században a Római Birodalomban államvallássá emelt Legyőzhetetlen Napot ünnepeljük a téli napéjegyenlőség idején - vélik egyes vallástörténészek. Szerintük a Mithras körüli misztériumokban megvolt minden összetevő, hogy máig ható világvallás legyen belőle.
Ha a világ valamely különös véletlen folytán nem kereszténnyé, hanem Mithras-hívővé vált volna, az európai kultúra semmivel sem lenne szegényesebb, legfeljebb egy kicsit férfiasabb" - idézi Tóth István ókortörténész, a Pécsi Tudományegyetem docense Franz Cumont belga vallástörténész, az egyik legelismertebb Mithras-kutató száz évvel ezelőtti bonmot-ját. A történelmietlennek tűnő felvetés nem valami, a valóságtól elrugaszkodott képtelenség: a Krisztus születése utáni első évszázadban megszületett Mithras-misztériumvallás olvasható a László Levente, Nagy Levente és Szabó Ádám által jegyzett, nemrégiben megjelent, nemzetközi viszonylatban is mérföldkőnek tekinthető Mithras és misztériumai című kétkötetes munkában - már-már a kereszténységhez hasonlóan sokrétű tanrendszerrel, bonyolult rituáléval és világmagyarázattal, nem utolsósorban pedig az egész korabeli világra kiterjedő hívőtáborral rendelkezett.
Pedig semmi nem predesztinálta a korábban csak a Távol- és Közel-Keleten tisztelt Mithra(s)t, hogy az istenekben egyébként sem szűkölködő Római Birodalomban is helyet találjon magának. Az írásos forrásokban mintegy 3400 éve feltűnt istenség mondhatni a harmadik vonalból küzdötte fel magát tekintélyes római napistenné. Amiért a legtöbbet a Krisztus születése előtti évszázadban tették - állítja Szabó Ádám ókortörténész, a Nemzeti Múzeum munkatársa -, amikor a Kis-Ázsia délkeleti részén elterülő kommagénéi királyság ura, feltehetőleg I. Antiokhosz Epiphanész több istenalakból, a szintén napisten
A bikaölő Mithrast ábrázoló 2. századi dombormű.
Apollónból és Hélioszból, valamint a lélekmentő hírnökisten Hermészből, no meg a perzsa Mithrából egyetlen, a korszellemnek megfelelő égi uralkodót gyúrt össze. Aki azután - Roger Beck, a Torontói Egyetem Mithras-kutató professzora szerint - feltehetőleg egy, a római panteont ismerő hellenizált keleti filozófus-csillagász közreműködésével nyerte el a Római Birodalomban az 1. század végétől tisztelni kezdett alakját (amiről regényes formában Spiró György is megemlékezik Fogság című könyvében).
Alapos munkát végzett az új vallás megalkotója. A csillagászatra és asztrológiára támaszkodó komplett vallási rendszer a világ jobb megértését, égi bölcsességet, valamint üdvözülést helyezett kilátásba követőinek, akik hét beavatási szinten át juthattak egyre közelebb a már római istenjegyekkel felruházott Mithrashoz. Mindazonáltal a vallást még csak az első szinten tanulók is részt vehettek a közösségi lakomákon, és szemlélhették - bár teljesen egyelőre meg nem érthették - a kultikus képeket, reliefeket. A legfontosabb ilyen, minden szentélyben feltűnő kép fiatal férfiként ábrázolta Mithrast - mellette két fáklyavivővel -, amint egy fehér bika fejét hátrafeszítve tőrét annak nyaki ütőerébe döfi. Az isten köpenyének sarkánál többnyire feltűnik egy holló, a bika heréjébe egy skorpió kapaszkodik, alattuk egy kígyó tekergődzik, a sebből ömlő vérre pedig egy kutya veti rá magát. Mivel e szimbólumok értelmét csak a beavatottak ismerhették, akik természetesen titoktartási fogadalmat tettek, ma már nehezen rekonstruálható a kép jelentése. A legvalószínűbb, hogy egyszerre volt az égbolt térképe, naptár és mítosz: az állatok a hasonló nevű csillagképeket és - bonyolult csillagászati számítások révén - egyúttal konkrét időpontokat jelölhettek, egyszersmind a Napisten végső győzelmét is szimbolizálva.
Mithras szentélyek a római birodalomban
A csillagászat és asztrológia tudományában többnyire járatlan mai emberek számára nehezen követhető vallás kétezer éve futótűzként terjedt a Római Birodalomban - annak ellenére, hogy csak személyes kapcsolatokon és titkos beavatásokon keresztül válhatott valaki Mithras igazolt követőjévé. Csupán Aquincumban öt szentélyét tárták fel, Róma kikötővárosában, Ostiában pedig alig 40 méter választott el egymástól két Mithras-templomot. Igaz, a szentélyek általában magánházakból lettek kialakítva, és - a későbbi keresztény templomokkal, bazilikákkal ellentétben - alkalmatlanok voltak tömeges „istentiszteletre": legfeljebb néhány tucat hívő gyűlhetett össze bennük. A követők számának gyors gyarapodásához viszont nemcsak az járult hozzá, hogy rabszolgák és magas rangú tisztviselők egyaránt csatlakozhattak a kultuszhoz, hanem az is, hogy sok katona kedvelte meg a hagyományos római isteneknél hatalmasabbnak és a földi karrier előmozdításában is hatékonynak mutatkozó Mithrast. Köztük a kultusz egyik „apostolaként" számon tartott pannóniai M. Valerius Maximianus, aki a 2. században a katonai ranglétrán indulva a numídiai helytartóságig vitte, és elkötelezett „evangélistaként" számos állomáshelye mindegyikén emelt oltárt Mithrasnak.
Fertőrákos, Mithras szentély

Az új misztériumvallás gyors terjedését segítette az is, hogy a római államapparátus - nem úgy, mint a Dionüszosz és Ízisz-misztériumokat vagy éppen a kereszténységet - soha nem üldözte a titokzatos, de tökéletesen Róma-konform vallást. Olyannyira nem, hogy a 2. század végén már a császári családban is találni Mithras-hívőket. Az „új" isten népszerűségét növelte, hogy Aurelianus császár a 3. század vége felé államvallássá emelte Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap tiszteletét. Bár az állami kultusz közel állt a Mithras-misztériumokhoz - mivel Mithrast Legyőzhetetlen Nap néven is tisztelték -, a nép fejében azonossá vált a két isten. Az aurelianusi vallásreform ráadásul december 25-ét a Legyőzhetetlen Nap állami ünnepévé tette.
Mithras misztériumai 308-ban érték el a csúcspontot, amikor a birodalom társuralkodói a mai Bécs melletti Carnuntum-ban közösen emeltek oltárt az istennek, úgy is, mint birodalmuk támaszának. A sors iróniája, hogy az egyik legbuzgóbb résztvevő éppen az a Constantinus volt, aki öt évvel később - immár teljhatalmú császárként - meghozta a misztériumok bukását előrevetítő, a keresztényeknek vallásszabadságot biztosító rendeletét. Ezt követően a császárok (az egyetlen lulianust leszámítva) Krisztus nevét tűzték a zászlajukra, így a katonáknak és tisztviselőknek nem fűződött érdekük ahhoz, hogy Mithras beavatottjai legyenek. De a lehetőségek is tovább szűkültek: Theodosius császár 380-ban a kereszténységet nevezte meg az egyetlen igaz vallásként, egy évvel később minden templomot a keresztény püspökök kezébe adott, egy évtizedre rá pedig a birodalomban betiltották a pogány kultuszok minden formáját.
A hanyatlással együtt járt az ideológiai háború is.

Constantinus egy római pénzérmén.
Ki legyen a birodalom támasza?

A keresztény szerzők eleinte azzal gúnyolták Mithras híveit, hogy egy marhatolvaj istent imádnak (egyes ábrázolásokon ugyanis az isten egy marhát visz a hátán), de a korabeli írásokból kitűnik, hogy Krisztus követői különösen a két vallás közötti párhuzamokat vették zokon. Sátáni mesterkedésnek (kicsit profánabbul: plágiumnak) titulálták az olyan hasonlóságokat, mint hogy Mithras és Krisztus is barlangban született, vagy hogy a közösségi kenyérfogyasztásnak mindkét vallásban rituális jellege is volt.
De az is gyengítette Mithras táborát, hogy a keresztények - amint egy kicsit megerősödtek a pozícióik - a korábban őket ért nemtelen rágalmakat rögtön továbbhárították ellenfeleikre: mindennapos lett például, hogy a Napisten híveit emberáldozatokkal vagy orgiákkal vádolták. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a 2. század végén uralkodó kegyetlen Commodus császár valószínűleg beavatott Mithras-hívő volt, és az egyik szertartáson ahelyett, hogy csupán - a ceremónia által diktált módon - jelképesen fenyegette volna meg a beavatandót, ő valóságos vérfürdőt rendezett. A titokzatoskodó vallás hívei egyébként különösebb felháborodás vagy aggodalom nélkül vették tudomásul a kereszténység térnyerését, és Mithras feltehetőleg jól megfért volna az új istennel. Azt viszont a misztériumvallás tagjai már nem tűrték el, amikor 391-ben Alexandriában - immáron a hivatalos államvallás követőiként - a keresztények egy rég elhagyott Mithras-szentélyből előszedték a kultikus kellékeket, és megszégyenítő körmenetben tették közszemlére azokat. A titkok ilyetén leleplezésén annyira felbőszültek Mithras hívei - de még a jó szándékú pogány lakosság is -, hogy rárontottak a keresztényekre, többeket megölve közülük.
A kereszténység nem is tudott egyik napról a másikra leszámolni a retrográd-nak és pogánynak minősített Mithras-vallással: a 4. században még arról tudósítanak egyes egyház atyák, hogy a reggeli miséről kiözönlő hívek a templomok lépcsőin leborultak a felkelő Nap fénye előtt. Sokan azt sem tartják véletlennek, hogy a római Szent Kelemen-bazilika éppen egy Mithras-szentélyre épült. Azt pedig még keresztény vallástörténészek is egyházpolitikai húzásnak minősítik, hogy Krisztus születése ünnepének december 25-ére helyezésével a római Napistenről való egykor népszerű állami megemlékezést krisztianizálták.
A keresztények által isteni elrendelésnek tekintett vallási győzelmükhöz mindezeken túl valószínűleg az is hozzájárult, hogy a Mithrasban hívő közösségek titokzatoskodó zárt
A római Szent Kelemen-bazilika és az alatta lévő Mithras-szentély. Zokon vették a párhuzamokat.
társaságok voltak, amelyekben csak kevesen részesülhettek a beavatási fokozatokon keresztül nyerhető bölcsességből. Ezzel szemben - írja Nagy Levente klasszika-filológus - a kereszténység személyválogatás nélküli térítő tömegvallás volt Olyannyira, hogy egyes vallástörténészek azt is megkockáztatták: talán a vallásra a férfiaknál sokszor fogékonyabb nők okozták Mithras vesztét. A misztériumvallás ugyanis mindvégig mereven elzárkózott a nők beavatásától, míg a kereszténység - különösen az első egy-két évszázadban - radikális egyenjogúságot hirdetett a nemek között.
Izsák Norbert

Címkék: szombat-vasárnap