Két történet a Fideszről

2010. december 02. 12:33
Frissítve: 2010. december 02., csütörtök, 16:29

Hosszabb távon, a jogbiztonság szempontjából beláthatatlanok a következmények. Ráadásul mintha a Fidesz végig sem gondolta volna, hogy mivel járhat a döntése, amelynek indokaként egyetlen elvi szinten komolyan vehető érv sem hangzott még el politikusai részéről. Ez pedig azért is érthetetlen, mert a Fidesz néhány hónap múlva új alkotmányt kíván adni az országnak, ami normális esetben feltételezné, hogy a párt nevében megszólalók alkotmányjogi kérdésekben legalább a felkészültség látszatát képesek kelteni. Ennek azonban nyoma sem volt az elmúlt hetekben.

1988. március 30-án 37 fiatal értelmiségi megalapította a Fideszt. Egy héttel később a rendőrség öt alapítót (Andrási Miklóst, Csaba Ivánt, Kövér Lászlót, Orbán Viktort és Rácz Andrást) figyelmeztetésben részesített, mondván: „tevékenységük illegális szervezet létrehozására irányul”. Erről a hírről beszámolt az akkori Magyar Hírlap is, tényként állítva, hogy a szervezet létrehozása törvényellenes volt. A Fidesz alapítói a hatalom elleni próbapernek tekintett helyreigazítási pert indítottak a lap ellen, amelyben igyekeztek kimondatni a bírósággal, hogy szervezetük létrehozása tökéletesen megfelelt az akkori alkotmány szabályainak. A Fekete Doboz Civil technikák című dokumentumfilmje megörökítette az ítélethirdetésre tartó fideszesek várakozásait, többek között Orbán Viktorét, aki azt mondta: „Két dolog történhet ma. […] Vagy nyerünk és akkor győz a jog. […] Vagy veszítünk, és akkor láthatjuk, ahogyan ez a kormány leköpi a saját jogszabályát.” A pert végül a Fidesz elveszítette, igaz, úgy, hogy a bíróság jogilag teljesen nonszensz ítéletet hozott. A Fidesz a próbaperrel megmutatta azt, hogy az önkényes hatalom – ha érdeke úgy kívánja – semmibe veszi a hatályos alkotmányt.
Napjaink – immáron demokratikus rendszerben politizáló, és demokratikus választás során hatalomra került – Fidesze mintha ugyanezt mutatná meg, csak épp ellenkező előjellel: kétharmados parlamenti többségére támaszkodva aktuálpolitikai döntéseihez igazítja a hatályos alkotmányt. Eddig nyolc módosításon vagyunk túl, ebből a legsúlyosabb az alkotmánybíróság korlátozása, amelynek elfogadásával az Országgyűlés kormánypárti többsége egyértelműen megsértette a jogállamiság értékrendjét. Nem mintha az Alkotmánybíróság szerepe eleve átgondolhatatlan lenne egy alkotmányozási folyamatban, csakhogy a Fidesz aktuális céljai érdekében, e folyamat keretein kívül vitte végig a változtatást, végképp felborítva a fennálló politikai rendszer egyensúlyát. Az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítése ebben a formájában gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kormány egyes döntései felett semmiféle kontroll nem érvényesül, azaz ettől kezdődően bizonyos kérdésekben alkotmányellenes jogszabályokat lehet alkotni. Mi következik mindebből?
*
Rövidtávon az, hogy az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja a magánnyugdíjpénztári befizetések és a pénztári vagyon elvonását, valamint a válságadók kivetését szabályozó törvényeket. A Lázár-féle javaslat első megfogalmazásától kezdődően világos, hogy a kormány számára csak ürügy a „pofátlan végkielégítések” visszaszerzése, a cél mindvégig az előbbi intézkedésekből származó bevételek bebiztosítása volt.
Hosszabb távon, a jogbiztonság szempontjából beláthatatlanok a következmények. Ráadásul mintha a Fidesz végig sem gondolta volna, hogy mivel járhat a döntése, amelynek indokaként egyetlen elvi szinten komolyan vehető érv sem hangzott még el politikusai részéről. Ez pedig azért is érthetetlen, mert a Fidesz néhány hónap múlva új alkotmányt kíván adni az országnak, ami normális esetben feltételezné, hogy a párt nevében megszólalók alkotmányjogi kérdésekben legalább a felkészültség látszatát képesek kelteni. Ennek azonban nyoma sem volt az elmúlt hetekben.
Kezdődött az egész azzal, hogy a Lázár-féle alkotmánymódosítás eredeti, írásbeli indokolása szerint – többek között – épp az alkotmánybíráskodásnak köszönhetően annyira megszilárdult napjainkra a jogállam Magyarországon, hogy „az alkotmánybíráskodás ilyen széles jogköre mára indokolatlanná vált.” Ha azonban a jogállam megszilárdulásában fontos szerepe volt az Alkotmánybíróságnak, akkor annak gyengítése nem indít-e el ellenkező irányú folyamatot? És ha nem, akkor újabban miért hangsúlyozzák a Fidesz politikusai, hogy az alkotmánymódosítás a „rendkívüli” helyzetből fakadóan csak ideiglenes, és csupán az új alkotmány elfogadásáig szól? Vagy nem is gondolta komolyan Lázár János az indítványa első benyújtásakor, hogy mára megszilárdult a jogállam, ezért állította az egyik legutóbbi vele készült interjúban azt, hogy szerinte „az 1989–90-es berendezkedés kudarchoz vezetett, és alapvető változtatásokra van szükség”? Vagy ha mégis komolyan gondolta és a Fidesz szerint megszilárdult a jogállam, akkor miért van szükség egyáltalán új alkotmányra?
Az alkotmánymódosítás mellett persze előkerült más érv is. A Fidesz megmondóemberei – azon az alapon, hogy külföldi példát mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet találni – sűrűn hivatkoztak különböző nyugat-európai modellekre. Mutogattak például Nagy-Britanniára, ahol írott alkotmány sincs, vagy Hollandiára, Finnországra, ahol nem alakult ki intézményes alkotmánybíráskodás. Azt azonban már elfelejtették részletezni, hogy ezekben az országokban milyen egyéb, a kormánnyal szemben ellensúlyt képező garanciák vannak a közjogi rendszerben (a nagy-britanniai alkotmányossággal való összehasonlítás pedig egyenesen abszurd, tekintettel a teljesen eltérő hagyományokra és intézményes keretekre). A lényeg pedig éppen az, hogy a nyugat-európai demokráciákban vannak ilyen garanciák, ellenben nálunk jelenleg nincsenek.
*
Ha már a nyugat-európai alkotmányos modellekre hivatkozik a Fidesz, akkor jó lenne hallani valamilyen elméletileg is megalapozott érvet arról, hogy a költségvetéssel összefüggő tárgykörben miért éppen a magántulajdon védelmétől ütötte el az Alkotmánybíróságot. Ez ugyanis teljeséggel összeegyeztethetetlen a jogállamiság nyugati felfogásával, amelynek gyökerei a politikai hatalmat és a tulajdonlást szétválasztó római jogig nyúlnak vissza. A nyugati és a keleti politikai berendezkedések egyik meghatározó különbsége éppen abban áll, hogy nyugaton a magántulajdont általában tiszteletben tartották. Ezt talán Richard Pipes amerikai történész fejezte ki a legpontosabban, amikor egy írásában úgy fogalmazott: „az európai történelem folyamán a magántulajdon szentsége jelentette a leghatékonyabb korlátot a korlátlan királyi hatalommal szemben”. Ugyanezt tanítja az európai, és benne a magyar történettudomány is, például a Fideszt megszülő szakkollégium névadója, Bibó István is, vagy Szűcs Jenő, aki azonban arra is felhívta figyelmet, hogy a Nyugat- és Kelet-Európa között fekvő és Magyarországot is magában foglaló köztes régióban a nyugati értékeket nem feltétlenül tartja tiszteletben a hatalom. (Sokadszor bizonyosodik be, mennyire igaza volt.)
Végül pedig átlátszó demagógiája ellenére is érdemes elgondolkodni a Fidesz által az alkotmánymódosítás mellett leggyakrabban felhozott érvről. Eszerint a „pofátlan végkielégítések” sértik az emberek igazságérzetét, ezért feltétlenül szükséges az alkotmány átírása, hiszen „nem az emberek igazságérzetét kell megváltoztatni, hanem azokat a régi szabályokat, amelyekbe beleütközünk”. Bámulatra méltó, hogy a Fidesz politikusai még csak bele sem pirulnak ennek a mondatnak az ismételgetésébe, miközben pontosan tudják, hogy az alkotmány részben épp az emberek igazságérzetének (vagy bármilyen más érzetének) keretek között tartására való, nem pedig ennek az ellenkezőjére.
Mindezek után az embernek már nevetni sincs kedve, amikor Lázár János a bölcs politikus pózát magára öltve kijelenti: „A napi politikai praktikák nem írhatják felül az ország hosszú távú érdekeit”. Érdemesebb Szájer Józsefet olvasni 1988-ból, aki annak az évnek a nyarán így foglalta össze a Magyar Hírlap ellen indított helyreigazítási per tanulságait: „[…] a jogállam eszméje nem jelentheti pusztán egy jogrend létét, ez az eszme nem csupán a joggal való összhangot követeli meg, hanem mércét ad magának a jog tartalmának is. […] A FIDESZ-történet is bizonyítja, hogy a jogállamiság nem pusztán jogi, hanem politikai kérdés: mennyire engedi meg a politikai hatalom, hogy a jog által kontrollálják? Ehhez azonban a jogrend kevés, szükség van a politikai ellenőrökre, a civil társadalomra, hogy kikényszerítse a jogot.”
(A szerző a Political Capital elemzője)

Ezt már olvasta?

Döbbenet: médiatörvény-kompatibilis publicisztika a Hírszerzőn! »

Címkék: hatalom